2015. január 14., szerda

John Green: Csillagainkban a hiba


Gondolom, a világ 80%-a már olvasta ezt a könyvet (vagy látta a filmet), de én, ahogy már említettem is, sokszor frászt kapok a nagy hype-pal övezett művektől, és sokszor csalódtam már bennük, éppen ezért mindig halogatom a percet, hogy szembenézzek velük. Így, bár megkaptam októberben a könyvet a születésnapomra, csak most vettem kézbe. Mivel tippem szerint a történetet már mindenki ismeri, ezért annak leírásával most nem tölteném az időt.
A regényt egy nap alatt elolvastam, képes voltam fent maradni éjjel fél 3-ig, csak, hogy ne bántson még másnap is ez a mű. Igazából kavarognak azóta is a gondolataim, és most, hogy ezeket a sorokat írom, sem tudom eldönteni, mit is érzek a könyv iránt.
Mert egyfelől tetszett, hiszen gyönyörű a történet, én nem is számítottam arra, ami történt a fiatalokkal (nyilván nem arra gondolok, ami a legvégén történt, hiszen gyógyíthatatlan beteg fiatalokról van szó – sejthető, hogy mi lesz a vége – sajnos). Persze, naiv és happy end-rajongó énem egy része imádkozott érte, hogy légyszilégyszi, legyen jó a vége, de valahol tudtam, hogy hiába. Mert az élet is ilyen: igazságtalan és szemét, és hiába könyörögsz, magasról tojik rád és arra, amit te szeretnél. Mindnyájunknak tett már keresztbe a sors, kinek így, kinek úgy. Kinek egy súlyos betegséggel, ami felnyitotta a szemét, kinek csak azzal, hogy hiába tanultál sokat a vizsgádra, mégis megvágtak, hogy egy banális példát is hozzak. Szerintem ebben áll ennek a regénynek az erőssége, de egyszersmind pont ezért fáj annyira: mert igazságtalan. Mert egy könyvet többnyire nem azért veszek kézbe, hogy fájjon, ami benne történik. És itt fáj, nagyon, és éppen ez ébreszt rá arra, hogy basszus… Ilyen az élet is. Sokszor sújt le ránk a mocsokságával, és ezzel fáj szembesülni egy regény lapjain. Meg mert ilyen az ember: reménykedünk az utolsó pillanatig, pedig tudjuk, hogy két halálos beteg fiatal felnőttről olvasunk. Mégis keresztbe tett ujjakkal szorítunk.
Tetszett azért is, mert két okos, aranyos, érett fiatalt ismerünk meg, akik tisztában vannak a lehetőségeikkel, mégsem lázadoznak ellene. Sőt, megpróbálják kihozni a legjobbat a hátralévő életükből. Változnak egymás hatására. Hazel kibújik a maga építette falak mögül. Augustus pedig örök optimista, hiába történt vele a múltban, ami történt – nem akarok spoilerezni.
Tetszett azért is, mert végre nem egy nyálas és gusztustalan tinik halhatatlan szerelméről szóló picsogás. Az elbeszélő, Hazel végig tárgyilagos, és még jó, hogy ilyen. Valószínű, hogy aki évek óta szenved a betegségtől, és tudja, a vég előbb vagy utóbb, de bekövetkezik, az valóban ilyen.
Nem tagadom azt sem, hogy az utolsó kb. 40 oldalon konstans folyt a könnyem, és öleltem magamhoz a kispárnát, körülöttem pedig egyre gyűltek a használt papírzsepifelhők. Lehet erre a sztorira rásütni a bélyeget, hogy túl van magasztalva, amivel egyet is értek, mégis megérintett.
Ami nem tetszett, azt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem volt azért akkora katarzis bennem. Nem éreztem azt, hogy most át kell értékelnem az életemet. Természetesen átsuhantak rajtam a gondolatok, hogy igen, becsülni kell az életet, igen, szeretni a családot, szerelmet, amennyire lehet, és a többi. És igen, ha valaha úgy hozza a balsors, hogy én is súlyos beteg leszek, szeretnék olyan méltóságteljes lenni, mint Hazel, szeretném hozzá hasonlóan viselni a megpróbáltatásokat.
De valami érzem, hogy nem oké. Olvastam már olyan könyvet, amiről úgy éreztem, hogy megváltoztatja a világomat, és az pedig (persze volt több is, de témájában ez passzol ide) az Ivan Iljics halála volt. Az a fajta megvilágosodáshoz hasonlatos élmény itt nem volt meg. Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy a legnagyobbnak tartott könyvekhez mérjek mindent, de ez van. A nagy hype miatt valami többet vártam. Az egzisztencialista beharangozás sem tett túl jót: igazából hatalmas újdonságokat nem olvastam, talán a legalapvetőbb életigazságok hangzottak el, amik remekül idézhetők blogokban és a fészbukon, de nem éreztem azt, hogy na, most aztán felforgatták a világomat. 
Egyszóval a könyv nagyon szép, megindító, elgondolkodtató, nem jön hasonló szembe az utcán gyakran. Az író stílusára sem lehet panasz, igazán igényesen ír. Ugyanakkor valami nálam hibádzik, azért annyira nem jó, hogy üvöltő zokogás közepette hangoztassam, hogy a világ legjobb könyve. Egyszóval a körülötte zajló hisztéria szerintem sok egy kicsit. S bennem sosincs ekkora ellentmondás: ha a könyv szerintem jó, azt egyértelműen érzem – mellette persze látom a hibáit is, csak egyszerűen el tudom őket fogadni, el tudok siklani felettük, nem zavarnak. Itt viszont nem ilyen egyértelmű a döntés. Persze lehetséges, hogy éppen ebben rejlik a regény titka J

Mindennek ellenére viszont azt mondom, ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, egyszer mindenkinek el kell olvasnia, mert valószínű, hogy sokakban fog szemléletváltást hozni.

A szerző, John Green

2015. január 13., kedd

Kami Garcia – Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

Ezt a könyvet még tavaly vettem kézbe, de a regény nagyjából negyedét elég lassan olvastam el. Aztán most viharos sebességgel fejeztem be már nappal ezelőtt. Ennek nagyjából annyi az oka, hogy a végére indul be igazán a történet, a végére válik belőle letehetetlen olvasmány. Az elején csak csordogál, lassan adagolják nekünk az infókat.
A film kapcsán hallottam először az egész sztoriról, de akkor valahogy nem jutottam odáig, hogy megnézzem (pedig Jeremy Irons, Emma Thompson, yááy!). De utólag nem is bánom, lehet, hogy elszúrta volna a könyvélményt. Bár érdekes lenne megnézni most, de van pár szereplő, akit nem így képzeltem el, és ez visszatart (tudom, korlátolt vagyok, de többet adok a saját képzeletemre sokszor, mint a rendezőkére).

Van itt nekünk egy Ethan nevű elbeszélőnk – végre nem egy szenvedő kis tinilányunk! –, aztán itt van Lena, aki új lányként költözik a meglehetősen begyöpösödött amerikai kisvárosba, Gaitlin-be. A furcsaságok hamar gyűrűzni kezdenek Lena körül, ám Ethan-t ez nem igazán zavarja abban, hogy teljes kosaras testhosszával belezúgjon a lányba. Oké, ez eddig nem túl eredeti. De Lena természetfölötti dolgokat művel, ott van a furcsa bácsikája is, Macon Ravenwood, a város kísérteties, évtizedek óta remeteként élő úriembere, akit kb. még senki sem látott. S persze a fiatalok szerelmével indulnak a bonyodalmak, például az, hogy Lenára a 16. születésnapján nagy feladat vár, ami az egész életét meghatározza…
Nos, a nehézkes indulás ellenére kellemes élmény volt a regény, kikapcsolt, a végén izgultam, még el is érzékenyültem egy kicsit. Nem a tipikus, mostanában olyannyira divatos történetet tolják századjára is az olvasók arcába. Igaz, itt sem tudtak elszakadni a különleges vs. átlagos párostól, akiknek már az akadályokat gördít a szerelmük útjába, hogy olyannyira MÁSOK, de aztán kiderül, hogy mégis HASONLÍTANAK, meg amúgy is, A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ. Nagy ívű szerelmet is kapunk, ami mégsem annyira nyálas, mint mondjuk az Alkonyatban. Vagyis az, de valahogy mégsem akarom felvágni az ereimet az idegtől. Persze itt is megvan az a szenvedés, hogy nem lehetnek együtt elvileg, de legalább nem erről szól a könyv háromnegyede. És legalább kiderül többé-kevésbé, hogy miért is szeretik egymást ennyire. Szerintem sok hasonló könyv ezen bukik el.
A könyv stílusa, fogalmazásmódja is rendben volt, nem mondom, hogy hú, de kiemelkedő irodalmiság jelenik meg, de gond sem volt, a szöveg könnyen befogadható volt, de azért mégsem faék egyszerűségű. Több szereplő is szeret olvasni, így sok idézetet találhatunk nagy amerikai szerzőktől – ezért is jár a pirospont.
Egy egész korrekten felépített és kitalált misztikus világot kapunk, nagyjából minden kérdést meg is válaszolnak a szerzők, tehát ez a része nagyon is rendben volt. Egy csomó izgalmas mellékkaraktert is megismerhetünk, jó lett volna róluk többet megtudni, sajnos erre egyelőre nem volt lehetőség, de még van két része a könyvsorozatnak, így a remény még él bennem, hogy többet megtudok Larkin, Ryan, Reece, Del néni és Ridley képességeiről, múltjáról. (Vagy, ha nem, hát éljenek a fanfiction-ök J)
Ha már a szereplőkről kezdtem írni, akkor folytatom is. Ethan alapvetően szimpatikus figura, néha talán kicsit sokat picsog, de aztán ki tudja, talán a férfiak ilyenek, és titokban ők is lelkiznek néha J Tetszik benne, hogy elszánt, és képes szembeszállni az egész világgal – na jó, csak a begyöpi várossal – a szerelme kedvéért. Oh, Rómeó, miért vagy te Rómeó? A filmet azért húzódozom megnézni, mert nagyon nem tetszik a fiú, aki Ethant alakítja. Nem is értem a választást…
Viszont miért van az, hogy a legtöbb főszereplő csaj a hasonló könyvekben idegesítő? Jó, Lena nem volt annyira vészes, de néha megütötte a szintet. Értem én, hogy kamaszlány, és nagy jelentőségű dolog előtt áll a képességei miatt, de… Hajlamos a hisztire (mint amolyan nő, ezt nem tagadom). Sokszor csak úgy elviharzik, és bevágja maga mögött az ajtót, ahelyett, hogy kiállna magáért. De legalább a regény végére ebben fejlődik.
Az abszolút kedvencem Macon volt, nekem kicsit Loki jutott eszembe róla. Mindig kifogástalan ruházat, hűvös, megsemmisítő stílus, izgalmas képesség, hm. Róla szívesen elolvasnék akár egy külön regényt, amely az előtörténetét meséli el.
Linket, Ethan legjobb barátját is szerettem, mindenkinek kell egy ilyen társ maga mellé, hiszen a srác mindenben Ethan mellett áll, még a suli kegyetlen hierarchiájával szemben is.
A főgonosz nekem nem volt elég epic. Alig tudtunk meg valamit a képességeiről, a jelleméről, az indokairól, hogy miért fordul Lena ellen – bár ezt még érteni is véltem. Az egyetlen epic húzása az, amikor kiderül, hogy hogyan is rejtőzött egészen addig. De semmi gond, úgyis visszatér a folytatásokban, valószínűleg megtudunk még róla eleget…
Összességében tehát szórakoztató, érdekes sztorit kapunk, amit sikerült úgy megírni, hogy többé-kevésbé mentes legyen a legnagyobb közhelyektől. A szereplőket is többnyire sikerült megtölteni élettel, nem üres papírmaséfigurákat tolnak az arcunkba, akit képzelj el, ahogy akarsz. Egyszóval ajánlom, ha egy kis kikapcsolódásra vágytok! J
Olvasta valaki a könyvet? Hogy tetszett nektek? A szereplőkről mit gondoltok?



                                                                                                                                                                                   

2015. január 8., csütörtök

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Ezzel a könyvvel teljesítettem a 2015-ben elolvastam kihívást, méghozzá a 6. pontját: egy könyvet, aminek szerzője még nincs 30 éves. Nos, ez a tavasszal érvényét fogja veszíteni, de úgy vettem, hogy belefér, Leiner Laura ugyanis jelenleg éppen 29 éves. Keveset olvasok fiatal szerzőktől, főleg magyaroktól.
Leiner Laurával talán tavaly vagy tavalyelőtt ismerkedtem meg, s bár nem az én korosztályomnak ír, úgy gondoltam, leendő tanárként muszáj ismernem az ifjúsági irodalmat, hiszen jól jön, ha tudok majd mit ajánlani a diákoknak a mumusnak kikiáltott kötelezőkön kívül. Egyáltalán nem bántam meg, hogy befaltam a Szent Johanna Gimi sorozatot, sőt, megmondom őszintén, nagyon tetszett. Remekül érzékeltette a kamaszok lelkivilágát, ami nem változott sokat azóta, mióta én voltam tini =) A Bábelt is olvastam, de bevallom őszintén, az már nem tetszett annyira.
Sajnos a mai posztom főszereplője, az Akkor szakítsunk sem. Nem ütötte meg nálam a SzJG színvonalát. Nem tudom, talán a futószalagon érkező könyvek miatt van ez így? Mindegy is, nem az okokat keresem, hanem leírom a véleményemet. A sztori ebben az esetben csupán 24 órát mesél el – néhány kitekintéssel pár nappal korábbi eseményekre. Lia és Norbi karácsonykor szakítottak, mégis kénytelenek együtt tölteni a szilvesztert. De vajon hogyan lehet bulizni így? Alig valami történik, és mégis sok minden.  
A fogalmazás könnyed, laza, mint ahogy már a fiatal írónőtől megszokhattuk. Tetszenek az utalások az ifjúság dolgaira (ez most úgy hangzott, mintha én vénasszony lennék :D Mivel még mindet értettem, úgy veszem, hogy nem vagyok az :D ). Tehát a történettel, az alapötlettel sincs probléma. Voltak vicces helyzetek, az egész összességében szórakoztató, könnyed kis olvasmány volt, merem ajánlani a fiatalabb korosztálynak, elvégre nekik szól.
Amivel nekem problémám volt, azok a szereplők, azon belül is a főszereplőnk, Lia. Ilyen idegesítő kiscsajt még nem láttam, na, pedig a SzJG-ben is ott volt Reni… De Lia bőven túltett rajta. Értem én, hogy direkt ilyen jellem: mindig az övének kell lenni az utolsó szónak, és eléggé önző is, mondjuk ki. De miért ír meg valaki ennyire idegesítő karaktert, majd teszi főszereplőnek? Nem igazán csodáltam, hogy Norbi szakított vele (ez is állandó vita közöttük, hogy ki szakított kivel). Nem lenne ezzel gond egyébként, de Liában nem igazán találtam jó tulajdonságokat sem, amelyek ellensúlyozhatták volna a rosszakat.
Lia „barátnője”, Eszti is megéri a pénzét. Idegesítőbb, mint Lia, holott az már nagy szó. Eléggé furcsának találtam az ő barátságukat, meglehetősen felszínes szaga volt a dolognak.
Viszont aki nagyon szerethető, és lényegében engem, a korosztályból kinőtt olvasót képviselte, az Lia bátyja, Szili, aki azt a megtisztelő feladatot kapja, hogy szilveszter éjjelén fuvarozhatja húgát és barátait. Szili bölcsész (pacsiii), eléggé antiszociális tud lenni és nem szeret partizni (pacsiii), és már most generációs különbségeket mutat (pacsiii – néha), pedig csak 22 éves, húga pedig 17. Rajta nagyon jókat szórakoztam, szuper karakter. Norbi és Csabi is nagyon szerethetők, bár Norbiról szerettem volna többet megtudni.
Emberi kapcsolatokat tekintve Lia és Szili igazán jó testvérek, és közöttük éreztem valódi kötődést, segítőkész szándékot a másik irányában. Norbi és Csabi is érezhetően sorközösséget vállalt, ám ezt nem igazán fejtette ki Leiner Laura, érthetően azért, mert a fiúk hivatalosan nem lelkiznek, ugyebár. Eszti és Lia barátságáról pedig már beszéltem…
Összességében azt mondom, nem volt ez rossz, azzal sincs gond, ha valaki főhősnő létére önző és makacs, de azért nem ártott volna pár jó tulajdonság. Az SzJG-ben még Reni, a legidegesítőbb karakter is szerethető volt, együtt tudtam vele érezni, itt viszont sajnos ez nem volt meg.
Hiába szóltam le viszont több ponton ezt a regényt is, mégis elolvastam egy nap alatt (épp szilveszterkor, mert Szilihez hasonlóan utálom ezt a napot, és még beteg is voltam, így otthon ültem, és ezt a könyvet olvastam). Szórakoztatott is, igényes is volt, ami mindenképpen fontos a mai világban, ahol a polcokat igénytelen fércmunkák lepték el, amelyekben hemzsegnek a helyesírási hibák, szóismétlések, rémes pongyolaságok. Még azonosulni is tudtam az egyik szereplővel, ami még az SzJG-nél sem volt meg. Minden hibája dacára tehát egy aranyos, szerethető kis könyv ez, ami nem tartozik ugyan Laura legjobb művei közé, mégsincs vele semmi eget rengető gond. No, persze Lia személyét átgondolnám a helyében, de lehet, hogy csak engem dühített ennyire.

Érdekelne, ha már olvastátok: ti hogyan vélekedtek Lia (és a többiek) személyéről? Tetszett a könyv? Milyen Leiner Laura többi művéhez képest? 
Itt pedig a csinos írónő 

2015. január 4., vasárnap

George R. R. Martin: Varjak lakomája

Nos, ezennel kipipáltam a 2015-ben elolvastam lista 1. pontját: egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal. Nem is tudom, talán 900 valahány oldal, plusz a függelék.
Imádom a fantasy-t, nagy Tolkien-rajongó vagyok, ennek ellenére a Trónok harcával először a sorozat kapcsán találkoztam. Be kell vallanom, annak idején azt mondtam: hú, itt egy jó új sorozat, kosztümös, meg még Sean Bean is, hmm. Aztán valami sokkal többé nőtte ki magát nálam a dolog. Az első résszel kezdődően rajongó lettem. Nem tagadom, néha kegyetlenül utálom az egészet :D Nem véletlenül készülnek sorozatosan a mémek arról, hogy Martin mindenkit megöl, aki a rajongók szívének kedves… 
Viszont csak most ősszel döntöttem úgy, hogy elolvasom a könyveket is. Fel is faltam az első hármat, most december végén kaptam elő a Varjak lakomáját. Az első három rész is nagyon tetszett, mert írói szempontból iszonyatos teljesítmény, hatalmas fantáziára vall, a fogalmazásmódja is lenyűgöz és inspirál. De valamelyest befolyásolta az élményemet az, hogy már láttam a sorozatot. Tudtam, mi jön – annak ellenére, hogy sok minden van másként, mint a sorozatban. Tehát lehengerlő meglepetések nem feltétlenül értek, sőt, beleestem az adaptáció vs. eredeti mű összehasonlítgatásának kelepcéjébe.
Viszont a negyedik rész esetében ez nem érvényesült, ezért ez a kedvencem eddig, legalábbis így, friss élményként visszatekintve rá. Kíváncsian várom, hogy milyen élmény lesz úgy nézni a sorozatot, hogy már olvastam a kötetet.
Szubjektív véleményemként elmondhatom, hogy ki nem állhatom Jont és Daenerys-t (elnézést mindenkitől). Na, szerencsére ebben a kötetben velük egyáltalán nem találkozunk. Brienne, Samwell, Sansa, Arya, Cersei, Jaime fejezeteit olvashatjuk (plusz Cersei kapcsán a Tyrellekről is bőven kapunk infót), illetőleg a Greyjoy és a Martell ház jeles tagjait. Olyan szintű politikai spekuláció folyik itt, kérem szépen, hogy néhol leszállt a fejem a nyakamról, és csak próbálkoztam nyomon követni a szövevényes szálakat. Nem fogok spoilerezni, de különösen tetszett, hogy még inkább hangsúlyozták a női vonalat – mondhatnám úgy is, hogy a női emancipáció áll a regény egyik fókuszpontjaként. Erős asszonyokat ismerhetünk meg – na nem kell megijedni, nem vagyok feminista, csak jól megírtak a női karakterek, s együtt lehet velük érezni, érteni a motivációjukat.
Egyre inkább húzok a Martell ház felé. A Lannister-eket nagyon szeretem (Cersei-t nem), ők is hozták a formájukat. De a Martell família nagyon izgalmas számomra, a bosszúvágy Oberyn iránt, a lobbanékonyság, no és az, hogy kiderül, ők is hátsó szándékkal közelítenek, mint jóformán mindenki ebben a könyvben. Továbbra is él tehát, hogy senki sem fekete vagy fehér.
Hiányoltam a Greyjoy-szálból Theont. Na, nem mintha annyira szeretném, de furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy vajon mi van vele. A sorozatban nagyon szerettem a Ramsay vs. Theon szálat, alig várom, mi lesz a könyvben, de ha jól tudom, ezzel várnom kell addig, míg kézbe nem veszem a Sárkányok táncát.
Szomorúságban sem volt hiány, meghalt egy kedvencem és egy másik, akit mostanra kezdtem éppen megkedvelni, valamint valaki, akit megkedveltettek velem, de el is vették hamar. Talán tényleg igaz, hogy Martin figyeli a rajongókat, és amint kezdesz megszeretni valakit, kinyírja lélektelenül :o. Az író nagyon ért a lelkem megtiprásához, zokogtam a hitetlenségtől, azután a szomorúságtól, miután felfogtam, mi történt.
Hogy a kedvenceimről is ejtsek pár szót: Jaime karakterfejlődése igazán bámulatos, folyamatosan igyekszik kitörni a rá aggatott szerepből. Doran Martell-t egyik percben nagyon utáltam, azután a homlokomra csapva értettem meg, milyen ember is ő valójában. Legnagyobb kedvencem, Lord Baelish szerepelhetne többet is, és most már egyre kevésbé tudom nyomon követni a szándékait és a terveit, de hát ez ettől szép, hogy is nézne ki, ha ki tudná őt ismerni a legnagyobb rajongója, nem igaz? 
Azt hiszem, a kedvenceimről nem tudok több szót ejteni, hiszen a másik brigád csak az ötödik kötetben köszön vissza: Tyrion, Ser Jorah, Daario Naharis, Stannis Baratheon.
Összességében elmondhatom, hogy nagyon tetszett a könyv, egy percig sem untam, több szálnak is pont olyan helyen lett vége, hogy majd’ megöl az izgalom: mi lesz ezután? Úgy éreztem, hogy a terjedelme ellenére nincs egy fölösleges mondata sem. A fogalmazásmód, a történetvezetés ugyanolyan csillagos ötöst érdemel, mint az eddigi kötetek során. Egyre bontakoznak ki a főbb szereplők, egyre inkább komplexek a jellemek, nehéz egészen egyszerűen utálni valakit, mert betekinthetünk a lelkébe, s máris meggondoljuk a dolgot.

Most már csak a kedvenceimet féltem, s kíváncsian várom, hogy vajon Mr. Martin életben hagyja-e őket (és remélem bőszen, hogy Lord Baelish lesz egész Westeros ura a végén, háhá)

S a szokáshoz híven íme egy kép a Sátá Mesterről :)

Stephen King: Mr. Mercedes


Nagyon szeretem Stephen Kinget – na jó, mondhatjuk úgy is, hogy imádom. Most már 10 éve vagyok az ő kis Kedves Olvasója (jóisten, de öreg vagyok!). Az első élményem tőle a Tűzgyújtó volt, aztán szépen ettem sorra a könyveit, és töretlen a rajongásom.
Sokan állítják, hogy nem az igazi már az öreg az utóbbi időben. Nos, ezzel valamelyest egyetértek, de minden ellenére a rajongásom töretlen. Aki olyan horrort vár tőle, mint amilyen például A ragyogás vagy a Tortúra volt, az lehetséges, hogy csalódni fog az új műveiben. Én viszont nem bánom, hogy változik és más irányokba is kikacsintgat, méghozzá a tőle megszokott profizmussal és stílussal. Ő már nem kizárólag a horror mestere, és ez szerintem egyáltalán nem baj. Ha folyton csak horrort írna, akkor meg az lenne a baj. Ott van rengeteg régi könyve, ha valaki arra vágyik. Ellenben a horror műfajban írt regényei újabban valóban nem olyan jók, mint a régiek, én legalábbis így látom. Az Álomdoktor sem győzött meg annyira. Nem úgy a Mr. Mercedes, amihez még egy menő kitűzőt is kaptam, amikor megvásároltam.
Engem könnyedén meg lehet vásárolni egy mutatós borítóval. Nos, ha nem lett volna rányomtatva a könyvre nagy betűkkel az író és a cím (és nem vártam volna hónapok óta a könyvre…), lehet, hogy akkor is megvettem volna. Nekem tetszik, egyszerre szimbolikus és nagyon is ráutal a kötet fontos „helyszínére” (majd meglátjátok, miért írom idézőjelben). No persze nem volna elég egy klafa borító ahhoz, hogy megvegyen kilóra Mr. King. Meg persze, persze, nem a külcsín a fontos, hanem a belbecs.
Szóval a Mr. Mercedes bensője… Nem is tudom, minek nevezzem. Krimi, bűnügyi? Talán nem is fontos. Egy tanács: NE olvassátok el a hátulján közölt ismertetőt, mert spoilert tartalmaz. Nézegessétek a szép elülső borítóját! Nem árulom el, mit árul el, de engem nagyon lelombozott a dolog, kissé meg is keserítette az élményemet. De csak egy egészen hangyányit. Ezért nem is másolom be sehonnan a szöveget, mert nem rontom el másnak is.
Egy napon egy elmebeteg belehajt az álláskereső tömegbe egy Mercedes-szel. A nyugalmazott rendőr, Bill Hodges nem sokkal később levelet kap az elkövetőtől, amely felkelti az unatkozó volt detektív figyelmét, úgy is mondhatnám, újra értelmet ad az életének. Ezután őrült hajsza kezdődik az idővel: a súlyos pszichés gondokkal küzdő Brady, aki újabb akcióra készül, és Bill Hodges, aki nyomozni kezd utána, mintha versenyt futnának egymással.
Elképesztően jó volt a könyv, tövid rágtam volna a körmeimet, ha élek ezzel a kellemetlen szokással. Néha felüvöltöttem a meglepettségtől, az undortól, az igazságtalanság felett érzett csalódástól. Nem tagadom, sokszor nevettem a hasamat fogva – imádom King humorát, ami itt is megmutatkozott. Tetszettek a szereplők is, bár ez általában így van King regényei esetében. Még Brady is szimpatikus volt, már amennyiben megkedvelhetünk egy beteg állatot. De itt betekintést kaptunk a jó és a rossz gondolataiba is, ami nagyon tetszett, és igazán izgalmassá ezzel vált a történet.
Megint megtörtént az, ami más King-könyveknél is előfordult: száz oldalakon át csordogál a történet, azután az utolsó 50-100 oldalban megskalpol bennünket a száguldó cselekmény. Engem ez soha nem szokott zavarni, hiszen még inkább feszültséget keltett bennem, illetve nyilván nem fogok izgulni senkiért, ha nem tudok róla semmit. Az információkat szépen adagolta, és akaratlanul is behúzott – bár tény, hogy én akartam is, hogy behúzzon, mert sokat vártam ettől a könyvtől. Megkedveltem a szereplőket egytől egyig.
A befejezés számomra kissé felemás volt, nem mondom, hogy nem tetszett, csak egészen másra számítottam. A könyv legvége pedig… Felüvöltöttem :D Azután percekig kérdezgettem hangosan magamtól, hogy hogyan teheti ezt meg velem Stephen King?
Egyszóval nagyon izgalmas volt, kedvelhető és fejlődőképes jellemekkel, valamelyest kiszámítható végkifejlettel, de mégsem az történik, amire számítunk. Ami engem zavart, de ez csak szubjektív mániám: nem szeretem a jelen időben írt történeteket. Nem tudom, miért, pedig egyre gyakoribb, de nem. Idegesít. Szóval kellett pár oldal, mire hozzászoktam, és nem tépkedtem tőle a hajamat. De ez legyen a legkisebb problémám.

Egy szó, mint száz, ajánlom mindenkinek. Aki még most ismerkedik Kinggel, azért, mert nem durva, nem fog tőle senki rémeseket álmodni. Aki kemény motoros rajongó, szerintem az sem fog csalódni – én legalábbis nem csalódtam. J
Itt pedig egy kellően ijesztő kép a Zseni bácsiról :) 

2015. január 2., péntek

2015-ös könyvkihívás

Itt az új év, ilyenkor van itt az ideje a fogadalmaknak. Bevallom, az utóbbi időben nem szoktam fogadalmat tenni, vagy ha igen, akkor semmi világmegváltót. Így van ez idén is. Már kitűztem magam elé egy célt, méghozzá azt, hogy idén szeretnék elolvasni 100 könyvet. Valószínű, hogy ennyi nem fog sikeredni, de legalább meglátom, mennyire vagyok képes. Erről szeretnék majd havonta összegzést hozni, hogy éppen hogy állok. Akinek van kedve, csatlakozzon, versenyezzünk egy kicsit! :) 
Épp dörzsölgettem a tenyerem, hogy micsoda nagy ötletem volt, amikor rátaláltam itt egy szuper kihívásra. 50 könyvről szól, néhol mókás, néhol szoktatlan szempontokat kell teljesíteni. Biztos, hogy ebbe is belevágok idén. Tegyétek ezt Ti is! :) 
Mindenkinek nagyon kellemes, sikerekben és jó könyvekben gazdag új esztendőt kívánok!

S íme: a lista: 

2015-ben elolvastam 
1. egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal.
2. egy klasszikus romantikus könyvet.
3. egy könyvet, amiből film is készült.
4. egy könyvet, ami ebben az évben jelent meg.
5. egy könyvet, aminek a címében számjegyek szerepelnek.
6. egy könyvet, aminek szerzője még nincs 30 éves.
7. egy könyvet, aminek szereplői nem emberek.
8. egy vicces könyvet.
9. egy könyvet, amit nő írt.
10. egy misztikus vagy krimi könyvet.
11. egy könyvet, aminek címe csupán egy szóból áll.
12. egy novelláskötetet. 
13. egy könyvet, ami egy másik országban játszódik.
14. egy szépirodalmi művet.
15. egy népszerű szerző első könyvét.
16. egy könyvet, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam.
17. egy könyvet, amit egy barátom ajánlott.
18. egy Pulitzer Díjas művet.
19. egy igaz történeten alapuló könyvet.
20. egy könyvet az „Ezeket egyszer el kell olvasnom!” listám aljáról.
21. egy könyvet, amit édesanyám szeret.
22. egy könyvet, ami ijesztő.
23. egy több mint százéves művet.
24. egy könyvet, amit csupán a borítója alapján választottam ki.
25. egy könyvet, amit még az iskolában kellett volna elolvasnom.
26. egy memoárt.
27. egy könyvet, aminek egy nap alatt a végére lehet érni.
28. egy könyvet, aminek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek.
29. egy könyvet, ami egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartam jutni.
30. egy könyvet, ami abban az évben jelent meg, amikor születtem.
31. egy könyvet, amiről rossz véleményeket hallottam.
32. egy trilógiát.
33. gyerekkorom egy könyvét.
34. egy könyvet, amiben szerelmi háromszög van.
35. egy könyvet, ami a jövőben játszódik.
36. egy könyvet, ami egy gimnáziumban játszódik.
37. egy könyvet, aminek a címében szerepel egy szín.
38. egy könyvet, ami megríkatott.
39. egy varázslatos könyvet.
40. egy képregényt.
41. egy könyvet, aminek írójától még nem olvastam eddig semmit.
42. egy könyvet, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el.
43. egy könyvet, ami a szülővárosomban játszódik.
44. egy könyvet, ami eredetileg nem az anyanyelvemen íródott.
45. egy könyvet, ami karácsonykor játszódik.
46. egy könyvet, aminek írójának monogramja megegyezik az enyémmel.
47. egy drámát.
48. egy betiltott könyvet.
49. egy könyvet, ami egy televíziós műsoron alapul vagy az készült belőle.
50. egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig.