Gondolom,
a világ 80%-a már olvasta ezt a könyvet (vagy látta a filmet), de én, ahogy már
említettem is, sokszor frászt kapok a nagy hype-pal övezett művektől, és
sokszor csalódtam már bennük, éppen ezért mindig halogatom a percet, hogy
szembenézzek velük. Így, bár megkaptam októberben a könyvet a születésnapomra,
csak most vettem kézbe. Mivel tippem szerint a történetet már mindenki ismeri,
ezért annak leírásával most nem tölteném az időt.
A
regényt egy nap alatt elolvastam, képes voltam fent maradni éjjel fél 3-ig,
csak, hogy ne bántson még másnap is ez a mű. Igazából kavarognak azóta is a
gondolataim, és most, hogy ezeket a sorokat írom, sem tudom eldönteni, mit is
érzek a könyv iránt.
Mert
egyfelől tetszett, hiszen gyönyörű a történet, én nem is számítottam arra, ami
történt a fiatalokkal (nyilván nem arra gondolok, ami a legvégén történt,
hiszen gyógyíthatatlan beteg fiatalokról van szó – sejthető, hogy mi lesz a
vége – sajnos). Persze, naiv és happy end-rajongó énem egy része imádkozott
érte, hogy légyszilégyszi, legyen jó a vége, de valahol tudtam, hogy hiába.
Mert az élet is ilyen: igazságtalan és szemét, és hiába könyörögsz, magasról
tojik rád és arra, amit te szeretnél. Mindnyájunknak tett már keresztbe a sors,
kinek így, kinek úgy. Kinek egy súlyos betegséggel, ami felnyitotta a szemét,
kinek csak azzal, hogy hiába tanultál sokat a vizsgádra, mégis megvágtak, hogy
egy banális példát is hozzak. Szerintem ebben áll ennek a regénynek az
erőssége, de egyszersmind pont ezért fáj annyira: mert igazságtalan. Mert egy
könyvet többnyire nem azért veszek kézbe, hogy fájjon, ami benne történik. És
itt fáj, nagyon, és éppen ez ébreszt rá arra, hogy basszus… Ilyen az élet is.
Sokszor sújt le ránk a mocsokságával, és ezzel fáj szembesülni egy regény
lapjain. Meg mert ilyen az ember: reménykedünk az utolsó pillanatig, pedig
tudjuk, hogy két halálos beteg fiatal felnőttről olvasunk. Mégis keresztbe tett
ujjakkal szorítunk.
Tetszett
azért is, mert két okos, aranyos, érett fiatalt ismerünk meg, akik tisztában
vannak a lehetőségeikkel, mégsem lázadoznak ellene. Sőt, megpróbálják kihozni a
legjobbat a hátralévő életükből. Változnak egymás hatására. Hazel kibújik a
maga építette falak mögül. Augustus pedig örök optimista, hiába történt vele a
múltban, ami történt – nem akarok spoilerezni.
Tetszett
azért is, mert végre nem egy nyálas és gusztustalan tinik halhatatlan
szerelméről szóló picsogás. Az elbeszélő, Hazel végig tárgyilagos, és még jó,
hogy ilyen. Valószínű, hogy aki évek óta szenved a betegségtől, és tudja, a vég
előbb vagy utóbb, de bekövetkezik, az valóban ilyen.
Nem
tagadom azt sem, hogy az utolsó kb. 40 oldalon konstans folyt a könnyem, és
öleltem magamhoz a kispárnát, körülöttem pedig egyre gyűltek a használt papírzsepifelhők.
Lehet erre a sztorira rásütni a bélyeget, hogy túl van magasztalva, amivel
egyet is értek, mégis megérintett.
Ami
nem tetszett, azt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem volt azért akkora
katarzis bennem. Nem éreztem azt, hogy most át kell értékelnem az életemet.
Természetesen átsuhantak rajtam a gondolatok, hogy igen, becsülni kell az
életet, igen, szeretni a családot, szerelmet, amennyire lehet, és a többi. És
igen, ha valaha úgy hozza a balsors, hogy én is súlyos beteg leszek, szeretnék
olyan méltóságteljes lenni, mint Hazel, szeretném hozzá hasonlóan viselni a
megpróbáltatásokat.
De
valami érzem, hogy nem oké. Olvastam már olyan könyvet, amiről úgy éreztem,
hogy megváltoztatja a világomat, és az pedig (persze volt több is, de témájában
ez passzol ide) az Ivan Iljics halála volt. Az a fajta megvilágosodáshoz
hasonlatos élmény itt nem volt meg. Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy a
legnagyobbnak tartott könyvekhez mérjek mindent, de ez van. A nagy hype miatt
valami többet vártam. Az egzisztencialista beharangozás sem tett túl jót:
igazából hatalmas újdonságokat nem olvastam, talán a legalapvetőbb
életigazságok hangzottak el, amik remekül idézhetők blogokban és a fészbukon,
de nem éreztem azt, hogy na, most aztán felforgatták a világomat.
Egyszóval
a könyv nagyon szép, megindító, elgondolkodtató, nem jön hasonló szembe az
utcán gyakran. Az író stílusára sem lehet panasz, igazán igényesen ír.
Ugyanakkor valami nálam hibádzik, azért annyira nem jó, hogy üvöltő zokogás
közepette hangoztassam, hogy a világ legjobb könyve. Egyszóval a körülötte
zajló hisztéria szerintem sok egy kicsit. S bennem sosincs ekkora ellentmondás:
ha a könyv szerintem jó, azt egyértelműen érzem – mellette persze látom a
hibáit is, csak egyszerűen el tudom őket fogadni, el tudok siklani felettük,
nem zavarnak. Itt viszont nem ilyen egyértelmű a döntés. Persze lehetséges,
hogy éppen ebben rejlik a regény titka J
Mindennek
ellenére viszont azt mondom, ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, egyszer
mindenkinek el kell olvasnia, mert valószínű, hogy sokakban fog
szemléletváltást hozni.
A szerző, John Green
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése