George R. R. Martin: Varjak lakomája

Nos, ezennel kipipáltam a 2015-ben elolvastam lista 1. pontját: egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal. Nem is tudom, talán 900 valahány oldal, plusz a függelék.

Imádom a fantasy-t, nagy Tolkien-rajongó vagyok, ennek ellenére a Trónok harcával először a sorozat kapcsán találkoztam. Be kell vallanom, annak idején azt mondtam: hú, itt egy jó új sorozat, kosztümös, meg még Sean Bean is, hmm. Aztán valami sokkal többé nőtte ki magát nálam a dolog. Az első résszel kezdődően rajongó lettem. Nem tagadom, néha kegyetlenül utálom az egészet :D Nem véletlenül készülnek sorozatosan a mémek arról, hogy Martin mindenkit megöl, aki a rajongók szívének kedves… 

Viszont csak most ősszel döntöttem úgy, hogy elolvasom a könyveket is. Fel is faltam az első hármat, most december végén kaptam elő a Varjak lakomáját. Az első három rész is nagyon tetszett, mert írói szempontból iszonyatos teljesítmény, hatalmas fantáziára vall, a fogalmazásmódja is lenyűgöz és inspirál. De valamelyest befolyásolta az élményemet az, hogy már láttam a sorozatot. Tudtam, mi jön – annak ellenére, hogy sok minden van másként, mint a sorozatban. Tehát lehengerlő meglepetések nem feltétlenül értek, sőt, beleestem az adaptáció vs. eredeti mű összehasonlítgatásának kelepcéjébe.

Viszont a negyedik rész esetében ez nem érvényesült, ezért ez a kedvencem eddig, legalábbis így, friss élményként visszatekintve rá. Kíváncsian várom, hogy milyen élmény lesz úgy nézni a sorozatot, hogy már olvastam a kötetet.

Szubjektív véleményemként elmondhatom, hogy ki nem állhatom Jont és Daenerys-t (elnézést mindenkitől). Na, szerencsére ebben a kötetben velük egyáltalán nem találkozunk. Brienne, Samwell, Sansa, Arya, Cersei, Jaime fejezeteit olvashatjuk (plusz Cersei kapcsán a Tyrellekről is bőven kapunk infót), illetőleg a Greyjoy és a Martell ház jeles tagjait. Olyan szintű politikai spekuláció folyik itt, kérem szépen, hogy néhol leszállt a fejem a nyakamról, és csak próbálkoztam nyomon követni a szövevényes szálakat. Nem fogok spoilerezni, de különösen tetszett, hogy még inkább hangsúlyozták a női vonalat – mondhatnám úgy is, hogy a női emancipáció áll a regény egyik fókuszpontjaként. Erős asszonyokat ismerhetünk meg – na nem kell megijedni, nem vagyok feminista, csak jól megírtak a női karakterek, s együtt lehet velük érezni, érteni a motivációjukat.

Egyre inkább húzok a Martell ház felé. A Lannister-eket nagyon szeretem (Cersei-t nem), ők is hozták a formájukat. De a Martell família nagyon izgalmas számomra, a bosszúvágy Oberyn iránt, a lobbanékonyság, no és az, hogy kiderül, ők is hátsó szándékkal közelítenek, mint jóformán mindenki ebben a könyvben. Továbbra is él tehát, hogy senki sem fekete vagy fehér.

Hiányoltam a Greyjoy-szálból Theont. Na, nem mintha annyira szeretném, de furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy vajon mi van vele. A sorozatban nagyon szerettem a Ramsay vs. Theon szálat, alig várom, mi lesz a könyvben, de ha jól tudom, ezzel várnom kell addig, míg kézbe nem veszem a Sárkányok táncát.

Szomorúságban sem volt hiány, meghalt egy kedvencem és egy másik, akit mostanra kezdtem éppen megkedvelni, valamint valaki, akit megkedveltettek velem, de el is vették hamar. Talán tényleg igaz, hogy Martin figyeli a rajongókat, és amint kezdesz megszeretni valakit, kinyírja lélektelenül :o. Az író nagyon ért a lelkem megtiprásához, zokogtam a hitetlenségtől, azután a szomorúságtól, miután felfogtam, mi történt.

Hogy a kedvenceimről is ejtsek pár szót: Jaime karakterfejlődése igazán bámulatos, folyamatosan igyekszik kitörni a rá aggatott szerepből. Doran Martell-t egyik percben nagyon utáltam, azután a homlokomra csapva értettem meg, milyen ember is ő valójában. Legnagyobb kedvencem, Lord Baelish szerepelhetne többet is, és most már egyre kevésbé tudom nyomon követni a szándékait és a terveit, de hát ez ettől szép, hogy is nézne ki, ha ki tudná őt ismerni a legnagyobb rajongója, nem igaz? 

Azt hiszem, a kedvenceimről nem tudok több szót ejteni, hiszen a másik brigád csak az ötödik kötetben köszön vissza: Tyrion, Ser Jorah, Daario Naharis, Stannis Baratheon.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon tetszett a könyv, egy percig sem untam, több szálnak is pont olyan helyen lett vége, hogy majd’ megöl az izgalom: mi lesz ezután? Úgy éreztem, hogy a terjedelme ellenére nincs egy fölösleges mondata sem. A fogalmazásmód, a történetvezetés ugyanolyan csillagos ötöst érdemel, mint az eddigi kötetek során. Egyre bontakoznak ki a főbb szereplők, egyre inkább komplexek a jellemek, nehéz egészen egyszerűen utálni valakit, mert betekinthetünk a lelkébe, s máris meggondoljuk a dolgot.

Most már csak a kedvenceimet féltem, s kíváncsian várom, hogy vajon Mr. Martin életben hagyja-e őket (és remélem bőszen, hogy Lord Baelish lesz egész Westeros ura a végén, háhá). 

S a szokáshoz híven íme egy kép a Sátá Mesterről :)

Stephen King: Mr. Mercedes

Nagyon szeretem Stephen Kinget – na jó, mondhatjuk úgy is, hogy imádom. Most már 10 éve vagyok az ő kis Kedves Olvasója (jóisten, de öreg vagyok!). Az első élményem tőle a Tűzgyújtó volt, aztán szépen ettem sorra a könyveit, és töretlen a rajongásom.

Sokan állítják, hogy nem az igazi már az öreg az utóbbi időben. Nos, ezzel valamelyest egyetértek, de minden ellenére a rajongásom töretlen. Aki olyan horrort vár tőle, mint amilyen például A ragyogás vagy a Tortúra volt, az lehetséges, hogy csalódni fog az új műveiben. Én viszont nem bánom, hogy változik és más irányokba is kikacsintgat, méghozzá a tőle megszokott profizmussal és stílussal. Ő már nem kizárólag a horror mestere, és ez szerintem egyáltalán nem baj. Ha folyton csak horrort írna, akkor meg az lenne a baj. Ott van rengeteg régi könyve, ha valaki arra vágyik. Ellenben a horror műfajban írt regényei újabban valóban nem olyan jók, mint a régiek, én legalábbis így látom. Az Álomdoktor sem győzött meg annyira. Nem úgy a Mr. Mercedes, amihez még egy menő kitűzőt is kaptam, amikor megvásároltam.

Engem könnyedén meg lehet vásárolni egy mutatós borítóval. Nos, ha nem lett volna rányomtatva a könyvre nagy betűkkel az író és a cím (és nem vártam volna hónapok óta a könyvre…), lehet, hogy akkor is megvettem volna. Nekem tetszik, egyszerre szimbolikus és nagyon is ráutal a kötet fontos „helyszínére” (majd meglátjátok, miért írom idézőjelben). No persze nem volna elég egy klafa borító ahhoz, hogy megvegyen kilóra Mr. King. Meg persze, persze, nem a külcsín a fontos, hanem a belbecs.

Szóval a Mr. Mercedes bensője… Nem is tudom, minek nevezzem. Krimi, bűnügyi? Talán nem is fontos. Egy tanács: NE olvassátok el a hátulján közölt ismertetőt, mert spoilert tartalmaz. Nézegessétek a szép elülső borítóját! Nem árulom el, mit árul el, de engem nagyon lelombozott a dolog, kissé meg is keserítette az élményemet. De csak egy egészen hangyányit. Ezért nem is másolom be sehonnan a szöveget, mert nem rontom el másnak is.

Egy napon egy elmebeteg belehajt az álláskereső tömegbe egy Mercedes-szel. A nyugalmazott rendőr, Bill Hodges nem sokkal később levelet kap az elkövetőtől, amely felkelti az unatkozó volt detektív figyelmét, úgy is mondhatnám, újra értelmet ad az életének. Ezután őrült hajsza kezdődik az idővel: a súlyos pszichés gondokkal küzdő Brady, aki újabb akcióra készül, és Bill Hodges, aki nyomozni kezd utána, mintha versenyt futnának egymással.

Elképesztően jó volt a könyv, tövid rágtam volna a körmeimet, ha élek ezzel a kellemetlen szokással. Néha felüvöltöttem a meglepettségtől, az undortól, az igazságtalanság felett érzett csalódástól. Nem tagadom, sokszor nevettem a hasamat fogva – imádom King humorát, ami itt is megmutatkozott. Tetszettek a szereplők is, bár ez általában így van King regényei esetében. Még Brady is szimpatikus volt, már amennyiben megkedvelhetünk egy beteg állatot. De itt betekintést kaptunk a jó és a rossz gondolataiba is, ami nagyon tetszett, és igazán izgalmassá ezzel vált a történet.

Megint megtörtént az, ami más King-könyveknél is előfordult: száz oldalakon át csordogál a történet, azután az utolsó 50-100 oldalban megskalpol bennünket a száguldó cselekmény. Engem ez soha nem szokott zavarni, hiszen még inkább feszültséget keltett bennem, illetve nyilván nem fogok izgulni senkiért, ha nem tudok róla semmit. Az információkat szépen adagolta, és akaratlanul is behúzott – bár tény, hogy én akartam is, hogy behúzzon, mert sokat vártam ettől a könyvtől. Megkedveltem a szereplőket egytől egyig.

A befejezés számomra kissé felemás volt, nem mondom, hogy nem tetszett, csak egészen másra számítottam. A könyv legvége pedig… Felüvöltöttem :D Azután percekig kérdezgettem hangosan magamtól, hogy hogyan teheti ezt meg velem Stephen King?

Egyszóval nagyon izgalmas volt, kedvelhető és fejlődőképes jellemekkel, valamelyest kiszámítható végkifejlettel, de mégsem az történik, amire számítunk. Ami engem zavart, de ez csak szubjektív mániám: nem szeretem a jelen időben írt történeteket. Nem tudom, miért, pedig egyre gyakoribb, de nem. Idegesít. Szóval kellett pár oldal, mire hozzászoktam, és nem tépkedtem tőle a hajamat. De ez legyen a legkisebb problémám.

Egy szó, mint száz, ajánlom mindenkinek. Aki még most ismerkedik Kinggel, azért, mert nem durva, nem fog tőle senki rémeseket álmodni. Aki kemény motoros rajongó, szerintem az sem fog csalódni – én legalábbis nem csalódtam. J

Itt pedig egy kellően ijesztő kép a Zseni bácsiról :)