John Green: Csillagainkban a hiba

Gondolom, a világ 80%-a már olvasta ezt a könyvet (vagy látta a filmet), de én, ahogy már említettem is, sokszor frászt kapok a nagy hype-pal övezett művektől, és sokszor csalódtam már bennük, éppen ezért mindig halogatom a percet, hogy szembenézzek velük. Így, bár megkaptam októberben a könyvet a születésnapomra, csak most vettem kézbe. Mivel tippem szerint a történetet már mindenki ismeri, ezért annak leírásával most nem tölteném az időt.

A regényt egy nap alatt elolvastam, képes voltam fent maradni éjjel fél 3-ig, csak, hogy ne bántson még másnap is ez a mű. Igazából kavarognak azóta is a gondolataim, és most, hogy ezeket a sorokat írom, sem tudom eldönteni, mit is érzek a könyv iránt.

Mert egyfelől tetszett, hiszen gyönyörű a történet, én nem is számítottam arra, ami történt a fiatalokkal (nyilván nem arra gondolok, ami a legvégén történt, hiszen gyógyíthatatlan beteg fiatalokról van szó – sejthető, hogy mi lesz a vége – sajnos). Persze, naiv és happy end-rajongó énem egy része imádkozott érte, hogy légyszilégyszi, legyen jó a vége, de valahol tudtam, hogy hiába. Mert az élet is ilyen: igazságtalan és szemét, és hiába könyörögsz, magasról tojik rád és arra, amit te szeretnél. Mindnyájunknak tett már keresztbe a sors, kinek így, kinek úgy. Kinek egy súlyos betegséggel, ami felnyitotta a szemét, kinek csak azzal, hogy hiába tanultál sokat a vizsgádra, mégis megvágtak, hogy egy banális példát is hozzak. Szerintem ebben áll ennek a regénynek az erőssége, de egyszersmind pont ezért fáj annyira: mert igazságtalan. Mert egy könyvet többnyire nem azért veszek kézbe, hogy fájjon, ami benne történik. És itt fáj, nagyon, és éppen ez ébreszt rá arra, hogy basszus… Ilyen az élet is. Sokszor sújt le ránk a mocsokságával, és ezzel fáj szembesülni egy regény lapjain. Meg mert ilyen az ember: reménykedünk az utolsó pillanatig, pedig tudjuk, hogy két halálos beteg fiatal felnőttről olvasunk. Mégis keresztbe tett ujjakkal szorítunk.

Tetszett azért is, mert két okos, aranyos, érett fiatalt ismerünk meg, akik tisztában vannak a lehetőségeikkel, mégsem lázadoznak ellene. Sőt, megpróbálják kihozni a legjobbat a hátralévő életükből. Változnak egymás hatására. Hazel kibújik a maga építette falak mögül. Augustus pedig örök optimista, hiába történt vele a múltban, ami történt – nem akarok spoilerezni.

Tetszett azért is, mert végre nem egy nyálas és gusztustalan tinik halhatatlan szerelméről szóló picsogás. Az elbeszélő, Hazel végig tárgyilagos, és még jó, hogy ilyen. Valószínű, hogy aki évek óta szenved a betegségtől, és tudja, a vég előbb vagy utóbb, de bekövetkezik, az valóban ilyen.

Nem tagadom azt sem, hogy az utolsó kb. 40 oldalon konstans folyt a könnyem, és öleltem magamhoz a kispárnát, körülöttem pedig egyre gyűltek a használt papírzsepifelhők. Lehet erre a sztorira rásütni a bélyeget, hogy túl van magasztalva, amivel egyet is értek, mégis megérintett.

Ami nem tetszett, azt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem volt azért akkora katarzis bennem. Nem éreztem azt, hogy most át kell értékelnem az életemet. Természetesen átsuhantak rajtam a gondolatok, hogy igen, becsülni kell az életet, igen, szeretni a családot, szerelmet, amennyire lehet, és a többi. És igen, ha valaha úgy hozza a balsors, hogy én is súlyos beteg leszek, szeretnék olyan méltóságteljes lenni, mint Hazel, szeretném hozzá hasonlóan viselni a megpróbáltatásokat.

De valami érzem, hogy nem oké. Olvastam már olyan könyvet, amiről úgy éreztem, hogy megváltoztatja a világomat, és az pedig (persze volt több is, de témájában ez passzol ide) az Ivan Iljics halála volt. Az a fajta megvilágosodáshoz hasonlatos élmény itt nem volt meg. Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy a legnagyobbnak tartott könyvekhez mérjek mindent, de ez van. A nagy hype miatt valami többet vártam. Az egzisztencialista beharangozás sem tett túl jót: igazából hatalmas újdonságokat nem olvastam, talán a legalapvetőbb életigazságok hangzottak el, amik remekül idézhetők blogokban és a fészbukon, de nem éreztem azt, hogy na, most aztán felforgatták a világomat. 

Egyszóval a könyv nagyon szép, megindító, elgondolkodtató, nem jön hasonló szembe az utcán gyakran. Az író stílusára sem lehet panasz, igazán igényesen ír. Ugyanakkor valami nálam hibádzik, azért annyira nem jó, hogy üvöltő zokogás közepette hangoztassam, hogy a világ legjobb könyve. Egyszóval a körülötte zajló hisztéria szerintem sok egy kicsit. S bennem sosincs ekkora ellentmondás: ha a könyv szerintem jó, azt egyértelműen érzem – mellette persze látom a hibáit is, csak egyszerűen el tudom őket fogadni, el tudok siklani felettük, nem zavarnak. Itt viszont nem ilyen egyértelmű a döntés. Persze lehetséges, hogy éppen ebben rejlik a regény titka J

Mindennek ellenére viszont azt mondom, ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, egyszer mindenkinek el kell olvasnia, mert valószínű, hogy sokakban fog szemléletváltást hozni.

A szerző, John Green

Kami Garcia – Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

Ezt a könyvet még tavaly vettem kézbe, de a regény nagyjából negyedét elég lassan olvastam el. Aztán most viharos sebességgel fejeztem be már nappal ezelőtt. Ennek nagyjából annyi az oka, hogy a végére indul be igazán a történet, a végére válik belőle letehetetlen olvasmány. Az elején csak csordogál, lassan adagolják nekünk az infókat.

A film kapcsán hallottam először az egész sztoriról, de akkor valahogy nem jutottam odáig, hogy megnézzem (pedig Jeremy Irons, Emma Thompson, yááy!). De utólag nem is bánom, lehet, hogy elszúrta volna a könyvélményt. Bár érdekes lenne megnézni most, de van pár szereplő, akit nem így képzeltem el, és ez visszatart (tudom, korlátolt vagyok, de többet adok a saját képzeletemre sokszor, mint a rendezőkére).

Van itt nekünk egy Ethan nevű elbeszélőnk – végre nem egy szenvedő kis tinilányunk! –, aztán itt van Lena, aki új lányként költözik a meglehetősen begyöpösödött amerikai kisvárosba, Gaitlin-be. A furcsaságok hamar gyűrűzni kezdenek Lena körül, ám Ethan-t ez nem igazán zavarja abban, hogy teljes kosaras testhosszával belezúgjon a lányba. Oké, ez eddig nem túl eredeti. De Lena természetfölötti dolgokat művel, ott van a furcsa bácsikája is, Macon Ravenwood, a város kísérteties, évtizedek óta remeteként élő úriembere, akit kb. még senki sem látott. S persze a fiatalok szerelmével indulnak a bonyodalmak, például az, hogy Lenára a 16. születésnapján nagy feladat vár, ami az egész életét meghatározza…

Nos, a nehézkes indulás ellenére kellemes élmény volt a regény, kikapcsolt, a végén izgultam, még el is érzékenyültem egy kicsit. Nem a tipikus, mostanában olyannyira divatos történetet tolják századjára is az olvasók arcába. Igaz, itt sem tudtak elszakadni a különleges vs. átlagos párostól, akiknek már az akadályokat gördít a szerelmük útjába, hogy olyannyira MÁSOK, de aztán kiderül, hogy mégis HASONLÍTANAK, meg amúgy is, A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ. Nagy ívű szerelmet is kapunk, ami mégsem annyira nyálas, mint mondjuk az Alkonyatban. Vagyis az, de valahogy mégsem akarom felvágni az ereimet az idegtől. Persze itt is megvan az a szenvedés, hogy nem lehetnek együtt elvileg, de legalább nem erről szól a könyv háromnegyede. És legalább kiderül többé-kevésbé, hogy miért is szeretik egymást ennyire. Szerintem sok hasonló könyv ezen bukik el.

A könyv stílusa, fogalmazásmódja is rendben volt, nem mondom, hogy hú, de kiemelkedő irodalmiság jelenik meg, de gond sem volt, a szöveg könnyen befogadható volt, de azért mégsem faék egyszerűségű. Több szereplő is szeret olvasni, így sok idézetet találhatunk nagy amerikai szerzőktől – ezért is jár a pirospont.

Egy egész korrekten felépített és kitalált misztikus világot kapunk, nagyjából minden kérdést meg is válaszolnak a szerzők, tehát ez a része nagyon is rendben volt. Egy csomó izgalmas mellékkaraktert is megismerhetünk, jó lett volna róluk többet megtudni, sajnos erre egyelőre nem volt lehetőség, de még van két része a könyvsorozatnak, így a remény még él bennem, hogy többet megtudok Larkin, Ryan, Reece, Del néni és Ridley képességeiről, múltjáról. (Vagy, ha nem, hát éljenek a fanfiction-ök J)

Ha már a szereplőkről kezdtem írni, akkor folytatom is. Ethan alapvetően szimpatikus figura, néha talán kicsit sokat picsog, de aztán ki tudja, talán a férfiak ilyenek, és titokban ők is lelkiznek néha J Tetszik benne, hogy elszánt, és képes szembeszállni az egész világgal – na jó, csak a begyöpi várossal – a szerelme kedvéért. Oh, Rómeó, miért vagy te Rómeó? A filmet azért húzódozom megnézni, mert nagyon nem tetszik a fiú, aki Ethant alakítja. Nem is értem a választást…

Viszont miért van az, hogy a legtöbb főszereplő csaj a hasonló könyvekben idegesítő? Jó, Lena nem volt annyira vészes, de néha megütötte a szintet. Értem én, hogy kamaszlány, és nagy jelentőségű dolog előtt áll a képességei miatt, de… Hajlamos a hisztire (mint amolyan nő, ezt nem tagadom). Sokszor csak úgy elviharzik, és bevágja maga mögött az ajtót, ahelyett, hogy kiállna magáért. De legalább a regény végére ebben fejlődik.

Az abszolút kedvencem Macon volt, nekem kicsit Loki jutott eszembe róla. Mindig kifogástalan ruházat, hűvös, megsemmisítő stílus, izgalmas képesség, hm. Róla szívesen elolvasnék akár egy külön regényt, amely az előtörténetét meséli el.

Linket, Ethan legjobb barátját is szerettem, mindenkinek kell egy ilyen társ maga mellé, hiszen a srác mindenben Ethan mellett áll, még a suli kegyetlen hierarchiájával szemben is.

A főgonosz nekem nem volt elég epic. Alig tudtunk meg valamit a képességeiről, a jelleméről, az indokairól, hogy miért fordul Lena ellen – bár ezt még érteni is véltem. Az egyetlen epic húzása az, amikor kiderül, hogy hogyan is rejtőzött egészen addig. De semmi gond, úgyis visszatér a folytatásokban, valószínűleg megtudunk még róla eleget…

Összességében tehát szórakoztató, érdekes sztorit kapunk, amit sikerült úgy megírni, hogy többé-kevésbé mentes legyen a legnagyobb közhelyektől. A szereplőket is többnyire sikerült megtölteni élettel, nem üres papírmaséfigurákat tolnak az arcunkba, akit képzelj el, ahogy akarsz. Egyszóval ajánlom, ha egy kis kikapcsolódásra vágytok! J

Olvasta valaki a könyvet? Hogy tetszett nektek? A szereplőkről mit gondoltok?

                                                                                                                                                                                   

George R. R. Martin: Varjak lakomája

Nos, ezennel kipipáltam a 2015-ben elolvastam lista 1. pontját: egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal. Nem is tudom, talán 900 valahány oldal, plusz a függelék.

Imádom a fantasy-t, nagy Tolkien-rajongó vagyok, ennek ellenére a Trónok harcával először a sorozat kapcsán találkoztam. Be kell vallanom, annak idején azt mondtam: hú, itt egy jó új sorozat, kosztümös, meg még Sean Bean is, hmm. Aztán valami sokkal többé nőtte ki magát nálam a dolog. Az első résszel kezdődően rajongó lettem. Nem tagadom, néha kegyetlenül utálom az egészet :D Nem véletlenül készülnek sorozatosan a mémek arról, hogy Martin mindenkit megöl, aki a rajongók szívének kedves… 

Viszont csak most ősszel döntöttem úgy, hogy elolvasom a könyveket is. Fel is faltam az első hármat, most december végén kaptam elő a Varjak lakomáját. Az első három rész is nagyon tetszett, mert írói szempontból iszonyatos teljesítmény, hatalmas fantáziára vall, a fogalmazásmódja is lenyűgöz és inspirál. De valamelyest befolyásolta az élményemet az, hogy már láttam a sorozatot. Tudtam, mi jön – annak ellenére, hogy sok minden van másként, mint a sorozatban. Tehát lehengerlő meglepetések nem feltétlenül értek, sőt, beleestem az adaptáció vs. eredeti mű összehasonlítgatásának kelepcéjébe.

Viszont a negyedik rész esetében ez nem érvényesült, ezért ez a kedvencem eddig, legalábbis így, friss élményként visszatekintve rá. Kíváncsian várom, hogy milyen élmény lesz úgy nézni a sorozatot, hogy már olvastam a kötetet.

Szubjektív véleményemként elmondhatom, hogy ki nem állhatom Jont és Daenerys-t (elnézést mindenkitől). Na, szerencsére ebben a kötetben velük egyáltalán nem találkozunk. Brienne, Samwell, Sansa, Arya, Cersei, Jaime fejezeteit olvashatjuk (plusz Cersei kapcsán a Tyrellekről is bőven kapunk infót), illetőleg a Greyjoy és a Martell ház jeles tagjait. Olyan szintű politikai spekuláció folyik itt, kérem szépen, hogy néhol leszállt a fejem a nyakamról, és csak próbálkoztam nyomon követni a szövevényes szálakat. Nem fogok spoilerezni, de különösen tetszett, hogy még inkább hangsúlyozták a női vonalat – mondhatnám úgy is, hogy a női emancipáció áll a regény egyik fókuszpontjaként. Erős asszonyokat ismerhetünk meg – na nem kell megijedni, nem vagyok feminista, csak jól megírtak a női karakterek, s együtt lehet velük érezni, érteni a motivációjukat.

Egyre inkább húzok a Martell ház felé. A Lannister-eket nagyon szeretem (Cersei-t nem), ők is hozták a formájukat. De a Martell família nagyon izgalmas számomra, a bosszúvágy Oberyn iránt, a lobbanékonyság, no és az, hogy kiderül, ők is hátsó szándékkal közelítenek, mint jóformán mindenki ebben a könyvben. Továbbra is él tehát, hogy senki sem fekete vagy fehér.

Hiányoltam a Greyjoy-szálból Theont. Na, nem mintha annyira szeretném, de furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy vajon mi van vele. A sorozatban nagyon szerettem a Ramsay vs. Theon szálat, alig várom, mi lesz a könyvben, de ha jól tudom, ezzel várnom kell addig, míg kézbe nem veszem a Sárkányok táncát.

Szomorúságban sem volt hiány, meghalt egy kedvencem és egy másik, akit mostanra kezdtem éppen megkedvelni, valamint valaki, akit megkedveltettek velem, de el is vették hamar. Talán tényleg igaz, hogy Martin figyeli a rajongókat, és amint kezdesz megszeretni valakit, kinyírja lélektelenül :o. Az író nagyon ért a lelkem megtiprásához, zokogtam a hitetlenségtől, azután a szomorúságtól, miután felfogtam, mi történt.

Hogy a kedvenceimről is ejtsek pár szót: Jaime karakterfejlődése igazán bámulatos, folyamatosan igyekszik kitörni a rá aggatott szerepből. Doran Martell-t egyik percben nagyon utáltam, azután a homlokomra csapva értettem meg, milyen ember is ő valójában. Legnagyobb kedvencem, Lord Baelish szerepelhetne többet is, és most már egyre kevésbé tudom nyomon követni a szándékait és a terveit, de hát ez ettől szép, hogy is nézne ki, ha ki tudná őt ismerni a legnagyobb rajongója, nem igaz? 

Azt hiszem, a kedvenceimről nem tudok több szót ejteni, hiszen a másik brigád csak az ötödik kötetben köszön vissza: Tyrion, Ser Jorah, Daario Naharis, Stannis Baratheon.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon tetszett a könyv, egy percig sem untam, több szálnak is pont olyan helyen lett vége, hogy majd’ megöl az izgalom: mi lesz ezután? Úgy éreztem, hogy a terjedelme ellenére nincs egy fölösleges mondata sem. A fogalmazásmód, a történetvezetés ugyanolyan csillagos ötöst érdemel, mint az eddigi kötetek során. Egyre bontakoznak ki a főbb szereplők, egyre inkább komplexek a jellemek, nehéz egészen egyszerűen utálni valakit, mert betekinthetünk a lelkébe, s máris meggondoljuk a dolgot.

Most már csak a kedvenceimet féltem, s kíváncsian várom, hogy vajon Mr. Martin életben hagyja-e őket (és remélem bőszen, hogy Lord Baelish lesz egész Westeros ura a végén, háhá). 

S a szokáshoz híven íme egy kép a Sátá Mesterről :)

Stephen King: Mr. Mercedes

Nagyon szeretem Stephen Kinget – na jó, mondhatjuk úgy is, hogy imádom. Most már 10 éve vagyok az ő kis Kedves Olvasója (jóisten, de öreg vagyok!). Az első élményem tőle a Tűzgyújtó volt, aztán szépen ettem sorra a könyveit, és töretlen a rajongásom.

Sokan állítják, hogy nem az igazi már az öreg az utóbbi időben. Nos, ezzel valamelyest egyetértek, de minden ellenére a rajongásom töretlen. Aki olyan horrort vár tőle, mint amilyen például A ragyogás vagy a Tortúra volt, az lehetséges, hogy csalódni fog az új műveiben. Én viszont nem bánom, hogy változik és más irányokba is kikacsintgat, méghozzá a tőle megszokott profizmussal és stílussal. Ő már nem kizárólag a horror mestere, és ez szerintem egyáltalán nem baj. Ha folyton csak horrort írna, akkor meg az lenne a baj. Ott van rengeteg régi könyve, ha valaki arra vágyik. Ellenben a horror műfajban írt regényei újabban valóban nem olyan jók, mint a régiek, én legalábbis így látom. Az Álomdoktor sem győzött meg annyira. Nem úgy a Mr. Mercedes, amihez még egy menő kitűzőt is kaptam, amikor megvásároltam.

Engem könnyedén meg lehet vásárolni egy mutatós borítóval. Nos, ha nem lett volna rányomtatva a könyvre nagy betűkkel az író és a cím (és nem vártam volna hónapok óta a könyvre…), lehet, hogy akkor is megvettem volna. Nekem tetszik, egyszerre szimbolikus és nagyon is ráutal a kötet fontos „helyszínére” (majd meglátjátok, miért írom idézőjelben). No persze nem volna elég egy klafa borító ahhoz, hogy megvegyen kilóra Mr. King. Meg persze, persze, nem a külcsín a fontos, hanem a belbecs.

Szóval a Mr. Mercedes bensője… Nem is tudom, minek nevezzem. Krimi, bűnügyi? Talán nem is fontos. Egy tanács: NE olvassátok el a hátulján közölt ismertetőt, mert spoilert tartalmaz. Nézegessétek a szép elülső borítóját! Nem árulom el, mit árul el, de engem nagyon lelombozott a dolog, kissé meg is keserítette az élményemet. De csak egy egészen hangyányit. Ezért nem is másolom be sehonnan a szöveget, mert nem rontom el másnak is.

Egy napon egy elmebeteg belehajt az álláskereső tömegbe egy Mercedes-szel. A nyugalmazott rendőr, Bill Hodges nem sokkal később levelet kap az elkövetőtől, amely felkelti az unatkozó volt detektív figyelmét, úgy is mondhatnám, újra értelmet ad az életének. Ezután őrült hajsza kezdődik az idővel: a súlyos pszichés gondokkal küzdő Brady, aki újabb akcióra készül, és Bill Hodges, aki nyomozni kezd utána, mintha versenyt futnának egymással.

Elképesztően jó volt a könyv, tövid rágtam volna a körmeimet, ha élek ezzel a kellemetlen szokással. Néha felüvöltöttem a meglepettségtől, az undortól, az igazságtalanság felett érzett csalódástól. Nem tagadom, sokszor nevettem a hasamat fogva – imádom King humorát, ami itt is megmutatkozott. Tetszettek a szereplők is, bár ez általában így van King regényei esetében. Még Brady is szimpatikus volt, már amennyiben megkedvelhetünk egy beteg állatot. De itt betekintést kaptunk a jó és a rossz gondolataiba is, ami nagyon tetszett, és igazán izgalmassá ezzel vált a történet.

Megint megtörtént az, ami más King-könyveknél is előfordult: száz oldalakon át csordogál a történet, azután az utolsó 50-100 oldalban megskalpol bennünket a száguldó cselekmény. Engem ez soha nem szokott zavarni, hiszen még inkább feszültséget keltett bennem, illetve nyilván nem fogok izgulni senkiért, ha nem tudok róla semmit. Az információkat szépen adagolta, és akaratlanul is behúzott – bár tény, hogy én akartam is, hogy behúzzon, mert sokat vártam ettől a könyvtől. Megkedveltem a szereplőket egytől egyig.

A befejezés számomra kissé felemás volt, nem mondom, hogy nem tetszett, csak egészen másra számítottam. A könyv legvége pedig… Felüvöltöttem :D Azután percekig kérdezgettem hangosan magamtól, hogy hogyan teheti ezt meg velem Stephen King?

Egyszóval nagyon izgalmas volt, kedvelhető és fejlődőképes jellemekkel, valamelyest kiszámítható végkifejlettel, de mégsem az történik, amire számítunk. Ami engem zavart, de ez csak szubjektív mániám: nem szeretem a jelen időben írt történeteket. Nem tudom, miért, pedig egyre gyakoribb, de nem. Idegesít. Szóval kellett pár oldal, mire hozzászoktam, és nem tépkedtem tőle a hajamat. De ez legyen a legkisebb problémám.

Egy szó, mint száz, ajánlom mindenkinek. Aki még most ismerkedik Kinggel, azért, mert nem durva, nem fog tőle senki rémeseket álmodni. Aki kemény motoros rajongó, szerintem az sem fog csalódni – én legalábbis nem csalódtam. J

Itt pedig egy kellően ijesztő kép a Zseni bácsiról :) 

E. L. James: A szürke ötven árnyalata

Most ismét egy régebbi élménnyel jövök, míg el nem készülnek az új vélemények azokról a könyvekről, amiket most olvasok. Van egyszerre több is, pedig nem feltétlen szeretek egyszerre olvasni ennyi mindent. A kritika első változata is régebbi, rögvest a könyvélmény után született, most csak kiegészítettem pár gondolattal. Közben annyi történt, hogy elolvastam a másik két részt is. Előre szólok, véleményem nem lesz túl pozitív, de nem buzdítom az esetleg rajongókat sem a távozásra, szuper lenne véleményt cserélni róla! =)

Talán két éve volt, hogy elolvastam ezt a sokat vitatott könyvet, kíváncsi voltam, mi ez a nagy hype körülötte. Egyébként így vagyok általában a hisztériával övezett dolgokkal, mindig tudni akarom, mi a felhajtás oka. Van, hogy hihetetlen dacot vált ki belőlem a jelenség, és nem vagyok hajlandó szembenézni vele, csak miután úgy-ahogy lecsengett, de gyakoribb, hogy belevetem magam, mert hajt a kíváncsiság. Ebből már keveredtem ki pozitív élményekkel (a Hunger Games könyvek-film, csak hogy a viszonylagos közelmúltból említsek példát), de nagyon gyomorforgató dolgokat is olvastam, láttam (például a Twilight, ami könyvekben nem olyan rossz, a filmek viszont…. Hagyjuk).

A szürke ötven árnyalata inkább az utóbbi kategóriába sorolható az én olvasatomban. Manapság jóformán kínos bevallani, ha valaki olvasta már ezt a könyvet (hát még a trilógiát!), de én azt mondom, megéri! Tudni kell ugyanis, mit kezdünk el szidni, mielőtt belevágunk, és bizony hosszú a bűnlajstrom, tehát nem árt tisztában lenni a dolgokkal :D

Szóval, a fő problémám: a könyv nem szól semmi másról a szexen kívül. Ezzel nem is lenne baj, de azért nem ártana, ha egy izgalmas, fordulatos történetet szakítana meg néha a szex. De itt a sztori annyi, hogy 10 oldalanként egymásnak esik a két főszereplő, és részletesen olvashatjuk különböző pózokban, helyszíneken megejtett dugásukat. Dugásukat, nem szeretkezésüket. Ez jó és szép, de én a gyakorlati megvalósítás híve vagyok, nem olvasgatni akarom a dolgot. És az a fő baj, hogy a sok olvasó (azt mondják a rosszindulatúak, hogy a kielégítetlen háziasszonyok ezen élvezkednek, ha máshol nem tudnak, talán van benne valami…) ezeken a lapokon éli ki magát. Ez sem baj, mert inkább ez, mint mondjuk a megcsalás, na de könyörgök… Személy szerint én nem gerjedtem be a leírtaktól, na. :D

Mellesleg pedig a könyvben megjelenő szado-mazo játékok már embereket ihlettek arra, hogy bántalmazzák a kedves párjukat. Természetesen izgató lehet néha egy kis, vagy néha több erotika a regényekben, de ez szerintem már sok, és ha én mondom ezt, akkor lehet nekem hinni. Plusz egy ideig ezt lehet változatosan leírni, de egy idő után kimerül a szexforrás, és unalmassá válik. Szerintem a trilógia esetében pontosan ez történik. Az első könyv még oké ilyen szempontból. De háromszor kb. 400 oldalon át igen nehéz fenntartani az izgalmat. Én csak azért olvastam el mindhárom regényt, hogy lássam, lesz-e még valami. Hát nem lett.

Ami még nagyon káros hatású (főleg, ha kiskorú olvasók kezébe kerül a mű): a két főhős közti kapcsolat a lehető leglealacsonyítóbb, és tipikus esete annak, mikor valaki olyan párt választ magának, aki nem a saját osztályában helyezkedik el (vagy legalábbis ezt hiszi magáról). Ana, a főszereplő lány – egyébként az ő szemszögéből olvashatjuk a sztorit – beválaszt egy milliárdos, jóképű, Adonisz-testű pasit, aki mellesleg perverz, de ez már csak hab a tortán, ugye. A lány ezek után folyamatosan azon agonizál, hogy ő nem elég jó Christian Grey számára, nem érti, miért van vele, magyarán nem elégedett magával, és egy ilyen férfi mellett esélye sem lesz az önmagával való kibékülésre. Emellett fennáll a helyzet, amit Szirmai Gergely csodás Hollywood Hírügynökség kritikájában a Twilight kapcsán említett: nem tudjuk, miért szereti egymást a két főszereplő. Kiderül, hogy imádják egymás testét mindig, mindenhol, és hogy Ana egészen más lány, mint akikkel eddig Christiannak dolga volt. Ezen kívül nem derül ki különösebben semmi, csak az, hogy egymás számára nagyon vonzók, imádják egymás illatát, szóval a kémia tökéletesen működik, de egyébként? Ana az egész könyv során próbálja megfejteni Christiant, aki azt kéri, bízzon benne, de közben semmit nem mond el rejtélyes múltjáról, kapcsolatairól sem sokat. Nekem ez kicsit paradox. Ami még fel is idegesít, hogy én mint olvasó sem tudok meg erről a lelki sérült férfiről semmit! Anáról igen, de ő annyira idegesítő volt számomra, hogy az elképesztő (de erről majd még később is szót ejtek).

Aztán: hihetetlen pongyola a fordítás!!! Tótisz „internetesmém” András fordította, aki az ELTE – BTK-n végzett, ami elég rossz fényt vet országunk nagy múltú egyetemére… Nem tudom, ez az úriember mégis hogyan kaphatta meg ezt a munkát. Lehetséges, hogy „lefordította” a művet, majd egyből küldte a nyomdába? Merthogy ezt senki más hozzáértő nem olvasta el rajta kívül, mielőtt kiadták, az hétszentség. Olyan undorító magyartalanságok vannak, amik még inkább élvezhetetlenné teszik az olvasást. Nem tudom, az angol verzió milyen lehet, de mikor a Kings of Leon együttest Oroszlánkirálynak olvashattam a regényben, pár napra félre kellett tennem, és bevennem néhány szem nyugtatót… Felháborító, hogy mi lett manapság a fordítás művészetéből. Lássuk csak, anno Arany János, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes és folytathatnám, fordítottak, igazi csodákat tárva az olvasók elé, most pedig ez. Bölcsész vagyok, nagyon allergiás az effélékre, úgyhogy néhol nagyon fájt az olvasás. Anyukám, aki szintén elolvasta (és nem, ő nem kielégítetlen háziasszony :D), azt mondta: ilyen könyvet bárki tud írni, és őt is nagyon zavarták a nyelvi pongyolságok, ostoba fordítási hibák. Igaza van.

Oldalak születtek, ahol királyul kivesézik a fordításnak nem nevezhetőt, és rá kellett jönnöm: a kedves úr magyarul nem tud, nem ismeri a szófordulatok jelentését az anyanyelvén. Ez az, ami igazán elszomorító. Egy példa, nem szó szerint, ami az oldalon is szerepel: „Ha ez az ember több harminc évesnél, én kismajom vagyok.” Tükörfordítás kb. Magyarul nem mondunk ilyet! Annyi szép kifejezés lenne rá! Rájöttem, hogy a regényt igazán értékelhetetlenné a fordítás teszi. Egyébként csak egy kevésbé kiemelkedő, de egyszer olvasható, akár még élvezhető könyv lenne, de ez az igénytelen kontármunka, amit fordításnak csúfolunk, hazavágja az egészet úgy, ahogy van.

Ezen kívül: a főszereplő, Ana eléggé idegesítő jelenség számomra. Erősen hajaz Bella Swanra. Folyamatosan agonizál, bénáskodik, nem lát a szemétől, teljesen alárendeli magát a férfinak, lassacskán elveszíti saját akaratát, és már semmi sem érdekli, mindenről hajlandó lemondani. Ráadásul nem is azt kapja cserébe, amit igazán szeretne, és nem is tud beszélni arról, mit akar. Nem egy szimpatikus ember, nem tudom szeretni, nem szurkolok másért, csak hogy fogja már be végre a száját! Karakterfejlődés abszolút nincsen, egy béna, átlagos lányból nem fejlődik semmivé, csak életveszélyes dolgokba keveredik a pasija miatt. És ami a legrosszabb, hogy kb. egy papírmasé-figurát kapunk, akinek a helyébe könnyedén beleképzelhetjük magunkat, és elhihetjük, hogy Mr. Grey a mi hátsónkat üti a lovaglópálcával.

A férfiről, Christian Grey-ről sem tudok túl sok jót mondani, arrogáns, zsarnok, aki bárkit és bármit megkaphat, mivel döglesztően néz ki, és minden szempontból tökéletesnek tűnik, kivéve rengeteg sötét titkát. De még mindig tűrhetőbb karakter, mint Ana, és természetesen a sok nő bugyija már a leírásától is olyan sebességgel repül le, hogy lyukat üt a padlón. De róla meg tényleg alig tudunk meg valamit.

Amit pozitívumként tudok megjelölni, hogy olvastatja magát a könyv, és talán az olvasóközönségét arra sarkallja, mint anno a Harry Potter: hogy olvasson még, hiszen annyi jó könyv van. Igaz, azért lapoztam újra és újra, mert kíváncsi voltam, történik-e más is a bujálkodáson kívül :D Jelentem: nem! :D Ezen kívül csodálatos téma lehet egy borgőzös estén, remek alap a közös szidásra. Sajnos vagy nem, nem tudtam megfejteni varázsának titkát, de legalább inspirált arra, hogy saját regény írásába fogjak, hiszen ilyet, de ennél jobbat is tudnék alkotni.

Ja, és lesz film. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.  

Könyvlista - november

Rengeteg könyv halmozódott fel nálam megint, amit nem is értek, hiszen állandóan olvasok, mégse fogy a kupac. Talán azért, mert állandóan vásárolok, megszerzek, könyvtárazok stikában :D Ráadásul szülinapom is volt, amire természetesen szinte mindenkitől könyveket kaptam. Ismernek a szeretteim, na. Egyszóval: jöjjön egy kis lista a könyvekről, amiket mostanában szeretnék elolvasni.

John Green: Csillagainkban a hiba – Sok jót hallottam már róla, a filmről is. Főként azt, hogy letehetetlen és igen megható. Kíváncsian várom, igazán megható könyveket ritkán olvasni.

Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok – A kortárs magyar írók közül Rakovszky az egyik legnagyobb kedvencem. A kígyó árnyéka életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. A Szilánkoktól is hasonló katarzist várok, és az írónőt „ismerve” nem is fogok csalódni.

Matthew Qucik: Napos oldal – Eleinte csak a filmről hallottam (sajnos még nem láttam), nem is tudtam, hogy van belőle könyv. Aztán véletlenül szembejött velem a könyvtárban, és mivel nagyon szeretem a filmben szereplő Jennifer Lawrence-t, jött velem haza a könyv is (tudom, tudom. van ez a szokásom, hogyha egy könyv borítója nagyon megtetszik, kell nekem maga a kötet is. Itt is így történt).

James Dashner: Az útvesztő – Milyen meglepő, ezt is egy film miatt fedeztem fel magamnak, méghozzá az adaptáció előzetese alapján. Szeretem ezeket az anti-utópiákat, tehát ez a könyv is megragadta a figyelmem. Kíváncsi vagyok, hiszen állítólag igazi sikerkönyvről van szó.

Neil Gaiman: A temető könyve – Neil Gaiman-től eddig még csak a Coraline-t olvastam, az nagyon tetszett a maga szürrealisztikus világával, különös szereplőivel, nyomasztó hangulatával. Furcsa, mert még nem tudtam ennek ellenére sem eldönteni, rajongok-e Gaiman-ért, szóval még muszáj tőle olvasnom valamit, hogy ez eldőljön.

Tóth Krisztina: Akvárium – Ha kortárs magyar irodalom, akkor másik hatalmas kedvencem Tóth Krisztina. Emberileg is nagyra becsülöm, már kétszer volt szerencsém őt író-olvasó találkozó keretein belül meghallgatni. A művei pedig szintúgy nagyon közel állnak a szívemhez. A novelláit imádom, szerintem így lesz ez első regényével is.

Gillian Flynn: Holtodiglan – Hoppá, újabb filmmel kapcsolatos tétel. De hát ki tehet róla, hogy a baromi jó könyvekből általában baromi jó film készül? Mert hogy a filmet láttam ebben az esetben előbb, és hűha. A párommal órákig veséztük az élményt a moziból kilépve, igazán elgondolkodtató, néhol már-már nyomasztó és fullasztó volt az egész, de rengeteg kérdést felvetett. Igazi ínyencség, boldog vagyok, hogy azért látni ilyen filmeket is a mai silány palettán. Egy szó, mint száz, őszintén remélem, hogy a könyv is olyan lebilincselő lesz, mint a belőle készült adaptáció.

George R. R. Martin: Varjak lakomája – Hatalmas Trónok harca-rajongó vagyok. A sorozatot az elejétől fogva nézem, azonban a könyveket csak most szeptemberben vettem kézbe – azóta sem tudtam viszont letenni. Mostanra végigrágtam magam az első három köteten (sajnos az egyetem miatt lassan haladok, nincs annyi időm). Most érkezett el a pillanat, hogy beleássam magam a 4. részbe. Hallottam rémhíreket, hogy ez a rész már nem üti meg az első három szintjét, de remélem, hogy téves az infó.