Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Ezzel a könyvvel teljesítettem a 2015-ben elolvastam kihívást, méghozzá a 6. pontját: egy könyvet, aminek szerzője még nincs 30 éves. Nos, ez a tavasszal érvényét fogja veszíteni, de úgy vettem, hogy belefér, Leiner Laura ugyanis jelenleg éppen 29 éves. Keveset olvasok fiatal szerzőktől, főleg magyaroktól.

Leiner Laurával talán tavaly vagy tavalyelőtt ismerkedtem meg, s bár nem az én korosztályomnak ír, úgy gondoltam, leendő tanárként muszáj ismernem az ifjúsági irodalmat, hiszen jól jön, ha tudok majd mit ajánlani a diákoknak a mumusnak kikiáltott kötelezőkön kívül. Egyáltalán nem bántam meg, hogy befaltam a Szent Johanna Gimi sorozatot, sőt, megmondom őszintén, nagyon tetszett. Remekül érzékeltette a kamaszok lelkivilágát, ami nem változott sokat azóta, mióta én voltam tini =) A Bábelt is olvastam, de bevallom őszintén, az már nem tetszett annyira.

Sajnos a mai posztom főszereplője, az Akkor szakítsunk sem. Nem ütötte meg nálam a SzJG színvonalát. Nem tudom, talán a futószalagon érkező könyvek miatt van ez így? Mindegy is, nem az okokat keresem, hanem leírom a véleményemet. A sztori ebben az esetben csupán 24 órát mesél el – néhány kitekintéssel pár nappal korábbi eseményekre. Lia és Norbi karácsonykor szakítottak, mégis kénytelenek együtt tölteni a szilvesztert. De vajon hogyan lehet bulizni így? Alig valami történik, és mégis sok minden.  

A fogalmazás könnyed, laza, mint ahogy már a fiatal írónőtől megszokhattuk. Tetszenek az utalások az ifjúság dolgaira (ez most úgy hangzott, mintha én vénasszony lennék :D Mivel még mindet értettem, úgy veszem, hogy nem vagyok az :D ). Tehát a történettel, az alapötlettel sincs probléma. Voltak vicces helyzetek, az egész összességében szórakoztató, könnyed kis olvasmány volt, merem ajánlani a fiatalabb korosztálynak, elvégre nekik szól.

Amivel nekem problémám volt, azok a szereplők, azon belül is a főszereplőnk, Lia. Ilyen idegesítő kiscsajt még nem láttam, na, pedig a SzJG-ben is ott volt Reni… De Lia bőven túltett rajta. Értem én, hogy direkt ilyen jellem: mindig az övének kell lenni az utolsó szónak, és eléggé önző is, mondjuk ki. De miért ír meg valaki ennyire idegesítő karaktert, majd teszi főszereplőnek? Nem igazán csodáltam, hogy Norbi szakított vele (ez is állandó vita közöttük, hogy ki szakított kivel). Nem lenne ezzel gond egyébként, de Liában nem igazán találtam jó tulajdonságokat sem, amelyek ellensúlyozhatták volna a rosszakat.

Lia „barátnője”, Eszti is megéri a pénzét. Idegesítőbb, mint Lia, holott az már nagy szó. Eléggé furcsának találtam az ő barátságukat, meglehetősen felszínes szaga volt a dolognak.

Viszont aki nagyon szerethető, és lényegében engem, a korosztályból kinőtt olvasót képviselte, az Lia bátyja, Szili, aki azt a megtisztelő feladatot kapja, hogy szilveszter éjjelén fuvarozhatja húgát és barátait. Szili bölcsész (pacsiii), eléggé antiszociális tud lenni és nem szeret partizni (pacsiii), és már most generációs különbségeket mutat (pacsiii – néha), pedig csak 22 éves, húga pedig 17. Rajta nagyon jókat szórakoztam, szuper karakter. Norbi és Csabi is nagyon szerethetők, bár Norbiról szerettem volna többet megtudni.

Emberi kapcsolatokat tekintve Lia és Szili igazán jó testvérek, és közöttük éreztem valódi kötődést, segítőkész szándékot a másik irányában. Norbi és Csabi is érezhetően sorközösséget vállalt, ám ezt nem igazán fejtette ki Leiner Laura, érthetően azért, mert a fiúk hivatalosan nem lelkiznek, ugyebár. Eszti és Lia barátságáról pedig már beszéltem…

Összességében azt mondom, nem volt ez rossz, azzal sincs gond, ha valaki főhősnő létére önző és makacs, de azért nem ártott volna pár jó tulajdonság. Az SzJG-ben még Reni, a legidegesítőbb karakter is szerethető volt, együtt tudtam vele érezni, itt viszont sajnos ez nem volt meg.

Hiába szóltam le viszont több ponton ezt a regényt is, mégis elolvastam egy nap alatt (épp szilveszterkor, mert Szilihez hasonlóan utálom ezt a napot, és még beteg is voltam, így otthon ültem, és ezt a könyvet olvastam). Szórakoztatott is, igényes is volt, ami mindenképpen fontos a mai világban, ahol a polcokat igénytelen fércmunkák lepték el, amelyekben hemzsegnek a helyesírási hibák, szóismétlések, rémes pongyolaságok. Még azonosulni is tudtam az egyik szereplővel, ami még az SzJG-nél sem volt meg. Minden hibája dacára tehát egy aranyos, szerethető kis könyv ez, ami nem tartozik ugyan Laura legjobb művei közé, mégsincs vele semmi eget rengető gond. No, persze Lia személyét átgondolnám a helyében, de lehet, hogy csak engem dühített ennyire.

Érdekelne, ha már olvastátok: ti hogyan vélekedtek Lia (és a többiek) személyéről? Tetszett a könyv? Milyen Leiner Laura többi művéhez képest? 

Itt pedig a csinos írónő 

Könyvlista - november

Rengeteg könyv halmozódott fel nálam megint, amit nem is értek, hiszen állandóan olvasok, mégse fogy a kupac. Talán azért, mert állandóan vásárolok, megszerzek, könyvtárazok stikában :D Ráadásul szülinapom is volt, amire természetesen szinte mindenkitől könyveket kaptam. Ismernek a szeretteim, na. Egyszóval: jöjjön egy kis lista a könyvekről, amiket mostanában szeretnék elolvasni.

John Green: Csillagainkban a hiba – Sok jót hallottam már róla, a filmről is. Főként azt, hogy letehetetlen és igen megható. Kíváncsian várom, igazán megható könyveket ritkán olvasni.

Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok – A kortárs magyar írók közül Rakovszky az egyik legnagyobb kedvencem. A kígyó árnyéka életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. A Szilánkoktól is hasonló katarzist várok, és az írónőt „ismerve” nem is fogok csalódni.

Matthew Qucik: Napos oldal – Eleinte csak a filmről hallottam (sajnos még nem láttam), nem is tudtam, hogy van belőle könyv. Aztán véletlenül szembejött velem a könyvtárban, és mivel nagyon szeretem a filmben szereplő Jennifer Lawrence-t, jött velem haza a könyv is (tudom, tudom. van ez a szokásom, hogyha egy könyv borítója nagyon megtetszik, kell nekem maga a kötet is. Itt is így történt).

James Dashner: Az útvesztő – Milyen meglepő, ezt is egy film miatt fedeztem fel magamnak, méghozzá az adaptáció előzetese alapján. Szeretem ezeket az anti-utópiákat, tehát ez a könyv is megragadta a figyelmem. Kíváncsi vagyok, hiszen állítólag igazi sikerkönyvről van szó.

Neil Gaiman: A temető könyve – Neil Gaiman-től eddig még csak a Coraline-t olvastam, az nagyon tetszett a maga szürrealisztikus világával, különös szereplőivel, nyomasztó hangulatával. Furcsa, mert még nem tudtam ennek ellenére sem eldönteni, rajongok-e Gaiman-ért, szóval még muszáj tőle olvasnom valamit, hogy ez eldőljön.

Tóth Krisztina: Akvárium – Ha kortárs magyar irodalom, akkor másik hatalmas kedvencem Tóth Krisztina. Emberileg is nagyra becsülöm, már kétszer volt szerencsém őt író-olvasó találkozó keretein belül meghallgatni. A művei pedig szintúgy nagyon közel állnak a szívemhez. A novelláit imádom, szerintem így lesz ez első regényével is.

Gillian Flynn: Holtodiglan – Hoppá, újabb filmmel kapcsolatos tétel. De hát ki tehet róla, hogy a baromi jó könyvekből általában baromi jó film készül? Mert hogy a filmet láttam ebben az esetben előbb, és hűha. A párommal órákig veséztük az élményt a moziból kilépve, igazán elgondolkodtató, néhol már-már nyomasztó és fullasztó volt az egész, de rengeteg kérdést felvetett. Igazi ínyencség, boldog vagyok, hogy azért látni ilyen filmeket is a mai silány palettán. Egy szó, mint száz, őszintén remélem, hogy a könyv is olyan lebilincselő lesz, mint a belőle készült adaptáció.

George R. R. Martin: Varjak lakomája – Hatalmas Trónok harca-rajongó vagyok. A sorozatot az elejétől fogva nézem, azonban a könyveket csak most szeptemberben vettem kézbe – azóta sem tudtam viszont letenni. Mostanra végigrágtam magam az első három köteten (sajnos az egyetem miatt lassan haladok, nincs annyi időm). Most érkezett el a pillanat, hogy beleássam magam a 4. részbe. Hallottam rémhíreket, hogy ez a rész már nem üti meg az első három szintjét, de remélem, hogy téves az infó. 

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak

Első bejegyzésként egy nem túl friss élményt szeretnék megosztani veletek.

Ezt a könyvet 2014 januárjában olvastam el. Hogy miért is épp egy régebbi élménnyel indítok? Talán azért, mert nagyon tetszett a könyv, sírva csuktam be, sokat gondolkodtam rajta. És persze azért is, mert pár hete jelent meg az írónő új könyve, amit már nagyon kíváncsian várok.

D. Tóth Krisztát régóta kedvelem, emlékszem, mindig elolvastam a Nők Lapjában a Lolás történeteket, az volt a kedvenc rovatom. Így hát mikor édesanyám kölcsönadta ezt a regényt, örömmel vetettem rá magam, egy nap alatt ki is végeztem. Kíváncsi voltam, mit ad nekem az írónő, akit addig „csak” a gyermekéről szóló mókás, mégis tanulságos írásaiból ismertem.

„Amikor Graham Guiy Leaver de Monfort, a kifogástalan modorú angol gróf nyitott tetejű, patyolatfehér BMW-jével Budapestre érkezik, hogy tanzániai oroszlánkölyköket ajándékozzon az állatkertnek, az évfolyamában legkiválóbb angol tudású Patakhegyi Borbálát kérik fel, hogy rövid itt-tartózkodása alatt tolmácsa legyen. A pár nap – úgy tűnik – elegendő a grófnak, hogy szerelemre lobbanjon a lány iránt, s arra kérje, mint élete párja kövesse őt. Bora azonban a társaság kedvencét, Takács Mikit választja, vele éli le korántsem kalandos életét Kaposváron. 
Minderre halálos ágyán emlékszik vissza a varázsos személyiségű anya, aki élete végéig dajkálja magában a meg nem valósult álmot, mi lett volna, ha úgy dönt, a testén bengáli tigris ejtette sebet viselő, szórakoztató és gazdag idegennel él angol kastélyokban, gondtalanul és boldogan. Nem tudhatja azonban, csak a rejtélyes elbeszélő és az olvasó, hogy míg egy csodálatos másik élet után vágyakozik, Guiy válogatott gazemberségeket követ el. 
Megrázó küzdelme a halállal átrendezi benne az értékeket, az illúzió szertefoszlik, az marad csak, ami valóság. Miki iránti szerelme és a lánya iránti szeretet. A lány iránt, akié ez a könyv. D. Tóth Kriszta ugyanis édesanyja történetét írta meg ebben a regényben. 
Megrendítő vallomás és átélt, szép búcsú. Elgondolkodtat sorsról, vonzásról és választásról, látszatról és valóságról, és azzal a megnyugtató tanulsággal enged el, hogy rend van a világban és szeretet.” (bookline.hu)

Ennyi a könyv lényege, s mégis, benne van minden ebben a pár bekezdésben. Nekem nagyon tetszett a hetvenes évek Magyarországa, jó volt megtudni ezt-azt az akkori életről, divatról, szokásokról egy fiatal lány szemszögéből.

Szerintem nagyon kedves dolog, hogy régen elveszített édesanyánktól ilyen módon búcsúzunk. Nyilván fontos tudni, hogy a regény bizonyos elemei bizonyára fikciósak, hiszen nem az édesanya emlékezik vissza, hanem a lánya. Csak D. Tóth Kriszta tudhatja, ebből mennyi az igaz és mennyi a fikció. De ez nem fontos. A regény izgalmas, szórakoztató, és elég sokáig nem is nyomasztó. Egy erős nő képe rajzolódik ki, egy jó anyáé, aki ugyanakkor közel sem tökéletes, éppen ettől szerethető. A többi karaktert is meg lehet kedvelni, és meg lehet érteni a motivációjukat is – többnyire.

Nem lövök le semmilyen poént, sejthető, mi a történet vége, ami számomra nagyon is megrázó volt, a könnyekig meghatott, holott persze tudtam, mi lesz. Nem kizárólag azért, mert arra gondolhattam, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért az én édesanyám még él és velem lehet. A fogalmazásmód, az, hogy a végén még az emberi kapcsolatok is meg tudnak szépülni, és csak rajtunk múlik, hogyan távozunk ebből a világból. Ez volt az, ami megríkatott. Na meg persze mindig megrázó, amikor a regény hőse, aki velünk volt X oldalon át, hirtelen nincsen többé.

Röviden összefoglalva, nekem nagyon üdítő élmény volt ez a regény – pedig alapjáraton nem igazán kedvelem a kortárs magyar irodalmat. Ezzel a fajta vonulatával azonban tudok mit kezdeni, és ez nagyon jó. Mindenkinek ajánlom, mert fontos témát boncolgat tökéletes érthető és befogadható nyelvezettel, mégis irodalmilag nagyon igényesen. 

Az írónő :)