Barangolás blogföldén: Alone

A mai kis szösszenetemben az Alone blogot veszem górcső alá. Az eddig véleményezett oldalak közül itt a leghosszabb a történet (eddig 16 rész került ki), ezért kicsivel több munka volt már az elolvasás is.

Szokás szerint ejtek pár szót a dizájnról, amihez persze nem értek, úgyhogy ez a része a kritikámnak mindig elég szubjektív. Tetszik ez a lila háttér-fejléc kombó, mivel ez a kedvenc színem. A szememet sem bántotta a lila háttér-szürke betű párosítás. Egyszóval, tetszetős kép fogadja azt, aki rákattint erre az oldalra – ami, ugyebár, ahogy már említettem is, a blogközösség legtöbb tagjának nagyon fontos, akár azt is eldönti, hogy beleolvasnak-e a történetbe, vagy sem.

A szereplők menüpontot hiányolom is, meg nem is. Nem tudom, a fejlécen szereplő lány Cony-t mintázza, ilyennek képzelte őt el a szerző? Vagy csak egy random csajszi? Bár végül is elég sok leírás szerepel a főszereplőnkről. Talán mégis szerencsés lenne villantani róla képet, hogy milyennek gondolja a szerző? Akár csak egy olyat, amin félig látszik az arca. Nekem ez nem létszükséglet, de sok fiatal olvasónak valószínűleg az.

Igazából a blog célközönsége már jócskán nem én vagyok, ennek ellenére nem éreztem azt, hogy üres tinipicsogást olvasok. Teljesen élvezhető volt számomra is a történet, még ha fogalmam sem volt a blog szemügyre vétele előtt az 5 Seconds of Summer nevezetű bandáról. Az egyik tag főszereplésével íródik a történet ugyanis. Remélem, senkit sem sértek meg, de nem néztem alaposabban utána az együttesnek, egy klippet megnéztem/meghallgattam. Valamiért nagyon nehezemre esik megjegyezni a nevüket, nem tudom, miért. De mindegy is, mert a banda és Ashton, a főszereplő ismerete nem szükséges ahhoz, hogy megértsük a történetet. Ahhoz meg végképp nem, hogy élvezni tudjuk.

 Manapság hemzsegnek az együtteses blogok, ami nem feltétlen rossz, hiszen mindenki élje ki magát úgy, ahogy jólesik neki, de ez a jelenség óhatatlanul a felhíguláshoz, sablonossághoz vezet. Viszont azt mindig jó látni, amikor egy rajongó igényes blogot ír a kedvencével a főszerepben! Nem vagyok képmutató, én a mai napig fan-típus vagyok, mindig is az voltam, így egyáltalán nem ítélem el azt, aki megnyitja a századik One Direction blogot. Hadd ömlengjen, akinek nem tetszik, úgysem fogja olvasni. De itt az Alone esetében még igényességgel és sztorival is párosul a dolog, ami kifejezetten pozitív. Az alapötlet sem az, hogy átlagos lány találkozik a sztárral, teljes testhosszal egymásba zúgnak, évődés, féltékenység, a lányt utálják a fiú rajongói, de a szerelem mindent legyőz, vége. A történet méltatását ezzel le is zárhatjuk szerintem. Őszinte szívvel tudom ajánlani ilyen szempontból a blogot a 12-17 éves korosztálynak, de ismételten írom, akár idősebbek is kedvüket lelhetik benne. Az együttes rajongóinak tetszését szintén el fogja nyerni.

Kicsit rövidek a fejezetek, bár annyiból meg jó, hogy könnyű olvasni, hamar végzek, nem fárad el a szemem sem. De, ahogy látom, a szerző nem posztol túl gyakran. Erre vigyázni kell, nehogy emiatt pártoljanak el az olvasók. Szóval a tanácsom: vagy gyakrabban, de rövid részek, vagy ritkábban, de akkor hosszabbak.

 Nálam amúgy nincs minimum korlát egy rész esetében (na jó, azért 500 szó legyen legalább), de másnál valószínűleg van. Ez kifogásolható a blog esetén. Kicsivel hosszabb részek még több olvasót vonzhatnak, akár az idősebb korosztályból is – megfigyeléseim szerint náluk jellemező inkább, hogy igényük van a minimum 1500 vagy 2000 szavas bejegyzésekre egy történetes blog esetében.

Nézzük a helyesírást: hibák előfordulnak, nem hemzsegnek, de részenként 3-4 elütés, félreírás akad. Ezt plusz figyelmes átolvasással, vagy egy kopószemű bétával ki lehet küszöbölni, amit igen javasolnék, ahogy mindig is szoktam. Nehogy már valaki emiatt hagyja ott az oldalt. Ahogy már leírtam más blogok esetén is, az általános hiba itt is előfordul: főleg a vesszőkkel spórol Rose, az írónő. Ne, ne, ne!

Amivel már valamivel több probléma akad, az a párbeszédek írása, központozása. Ajánlom jó szívvel ezt az oldalt, ahol pompásan összefoglalják, hogyan is kell ezt helyesen csinálni. Ezt a szerző helyében nem bíznám bétára, hanem átböngészném az ajánlott oldalt, és megtanulnám, tényleg nem nehéz, hamar lehet rögzíteni magunkban, és utána már gyerekjáték lesz helyesen használni. Elbizonytalanodás esetén pedig még mindig ott lesz az oldal, vagy egy veterán béta. (Egyébként a fentebb ajánlott helyen a helyes vesszőhasználatot is gyönyörűen összeszedik és példázzák, ajánlom ezt is a figyelmedbe, kedves Rose, és mindenki, akinek akadnak ezzel gondjai!)

Viszont szépen fogalmaz az írónő, bár néhol megjelennek olyan kifejezések, amik számomra furcsák, de talán csak nem hallottam őket eddig. Látszik a nyelvezeten, hogy még fiatalka a szerző, ezért az ígéretes kezdet ellenére javaslom, hogy olvasson nagyon sokat, gyakorolja az írást, és ebből még valami igazán kiemelkedő is kikerekedhet. És ugyebár a jó pap is holtig tanul, nincs ez másként az írással foglalkozókkal sem.

De fiatal kora ellenére a szerző nem fut bele azokba a közkeletű hibákba, mint például a faék egyszerűségű mondatok használata, felesleges trágárságok sorjázása, szmájlik, hatszáz felkiáltójel, vagy épp sornyi hosszúságú pontpontpont, és elég változatosan is használja a nyelvet.

Emellett az olvasóival is kommunikál, erre ott a chatbox is, de a bejegyzések alá érkező kommentekre is mindig reagál, méghozzá kedvesen, látszik, hogy örül a visszajelzéseknek.

Tehát összességében elmondhatom, hogy bár nem feltétlen én vagyok a blog célközönsége, üdítő volt egy „népszerűbandás” oldalt elolvasni. Minden hibája dacára ígéretes a dolog. 

Barangolás blogföldén: Nem mindennapi mindennapjaim

A ma tárgyalt blog eltér azoktól, amiket eddig olvastam, ez ugyanis személyes történeteket mesél el, olyan gondolatokat, érzéseket, amelyek az íróját foglalkoztatják, illetve mindennapi eseményeket is említ a saját életéből.

Mindig nagyon érdekelnek az ilyen oldalak, főleg, ha nemcsak arról szólnak, hogy rúgtam be, mit néztem a tévében, és hasonló dolgok, amik nem annyira fontosak – nekem. Mert persze annak, aki írja, nyilván fontos, de mivel nem ismerem személyesen őt, ezért nekem nem lesz az, nem kelti fel a figyelmem. A Nemmindennapi mindennapjaim blog szerzője viszont elérte, hogy érdekeljenek a gondolatai, és fontos legyen számomra, amiket leír. Ám a hasonló jellegű blogokat sokkal nehezebb véleményezni is, így sajnos biztos, hogy nem fogok tudni annyit írni, mint az előző posztban. No, azért megpróbálkozom vele.

Szerintem egy személyes, naplószerű blog esetében fölösleges dizájnról beszélni, és nem is fogok, mert egyszerű a háttér, nincs fejléc, de ez engem abszolút nem érdekelt. Aki olvassa ezt a blogot, az nyilvánvalóan a tartalom miatt fogja. Nem is nagyon gondolom, hogy egy napló esetében lényeges, hogy milyen a külcsín.

Nincs még sok bejegyzés, és nem is posztol túl gyakran Adél, de végül is ez nem olyan nagy baj. Elvégre nem lehet megszabni egy napló esetében sem azt, hogy mikor akar kiírni magából valamit az író. Ennek ellenére azt javaslom, ha népszerű blog szeretne lenni – amire egyébként minden esély megvan –, akkor próbáljon meg gyakrabban írni. Simán olvasnék hétköznapibb dolgokat is.  

A szerző még csak 15 éves, szóval sajnos már nem az én korosztályom, de leendő végzettségem miatt fontosnak tartom, hogy bele-belekukkantsak a kamaszok lelkivilágába, gondolkodásmódjába. Szerencsére még abszolút emlékszem, milyen volt tininek lenni, jól tudom, mik foglalkoztattak, vagy éppen csesztek fel ennyi idősen. Adél blogját olvasva egy kicsit úgy éreztem, mintha visszarepültem volna a saját múltamba. Annak idején én is zenéltem, nyolc évig, így az író életének ezen részét is át tudtam élni, miközben olvastam.

S hogy miért nem legyintettem mosolyogva, hogy „áh, egy újabb kis tini jelentéktelen problémái! Elolvasom, aztán el is felejtem az egészet”? Mert bár kevés a rész még a blogon, s Adél a „szokásos” élethelyzetekről ír, mégis érettséget érzek rajta. Nemcsak leírja, mi volt vele ma, hanem elmélkedik is adott dolgokról, például a magányról, s mindezt okosan teszi. Intelligens, a körülötte világra fogékony lány képe rajzolódott ki előttem az írásokból. Nem éreztem erőltetett művészieskedést sem, ami nagyon visszás tud lenni egy kamasz „tollából”. Nem éreztem azt, hogy a szerző be akarja bizonyítani, hű, de nagylány már. A korának megfelelően viselkedik, mégis van véleménye a komoly témákról is. Méghozzá számomra szimpatikus véleménye. Jó látni, hogy vannak olyan fiatalok, akik számára nem ciki jól tanulni, nem égő 15 évesen tudni, mivel szeretnének foglalkozni a jövőben, nem gáz elgondolkodni azon, hogy néha talán a „felnőttek” is tudnak igazat szólni, s talán nem piszkálni akarnak, hanem segíteni. Jó ég, most házsártos felnőttnek tűnök, de ne aggódjon senki, nemrég még én is úgy voltam vele, hogy fuck the system, még jó, hogy felnőttem, és most már csak a világ felére mondom ugyanezt ^^.

Helyesírási hibák előfordulnak, nem túlzottan zavaró mértékben. Könnyedén ki lehet küszöbölni egy-két plusz átolvasással. Ellenben, ha már nem lesznek ezek a kisebb hibák, lehetséges, hogy többen olvassák is majd a blogot.

Egy észrevétel: nem tudtam feliratkozni a blogra, pedig szerettem volna. Nem tudom, hogy direkt nincs erre lehetőség, de gondolom, Adél is azért teszi közzé a naplóját, hogy minél többen olvassák, ezért javaslom, hogy tegye ki az erre vonatkozó modult. Plusz egy dolog: sajnos a blogtársadalom olyan szinten telített, hogy csak annak a felületnek szentelünk időt, ahol klassz és szuper a dizájn. Mint már említettem, nekem ez abszolút nem létszükséglet, de talán másoknak (sokaknak) az. Ezért, ha Adél szeretne több olvasót, javaslom, hogy készíttessen egy jó kis dizájnt. Többek között ezzel is ki lehetne fejezni önmagát, a gondolatait. Persze, ha tényleg csak magának írja, akkor egy szót sem szóltam. =)

Tehát összességében a tartalom – és ami itt a leglényegesebb – tetszett, jó volt bepillantást nyerni a szerző életébe, ami úgy gondolom, hogy pont a maga „átlagos” nemében érdekes – hiszen mindenki élete izgalmas valamiért. 

Barangolás blogföldén: I love my stepbrother

Az új kis rovatomat az egyik kedvenc blogom bemutatásával, értékelésével kezdem, ez külön öröm nekem, hiszen mindig jó érzés a rajongóvá válásomról írni. Pár hete vetettem bele mélyebben a virtuálisan közzétett sztorik világába, és nem bántam meg, mert sok gyöngyszemre bukkantam a nagy blogtengerben. Ilyen például az I love my stepbrother is.

Mielőtt belefognék a történet boncolgatásába, ejtek pár szót a dizájnról, bár megfogadtam, hogy erre nem fogok túl sok szót pazarolni, mivel szerintem nem a dizájn teszi a blogot, hanem a történet. Lehet egy fejléc bármilyen gyönyörű és szépen kidolgozott, ha a sztori gagyi és hemzseg a helyesírási hibáktól, no meg a fantáziátlanságtól. Az viszont nagyot tud lendíteni a dolgon, ha a külcsín és a belbecs összhangban vannak. A ma tárgyalt blog esetében ez megvan. Szép, harmonikus, lila a háttér, a fejléc pedig az egyik író, Luna munkája. A menüpontok is átláthatók, bármikor vissza tudok kattintani bármelyik fejezetre, vagy akár a szereplőkre. Apropó, szereplők: rövid jellemzést olvashatunk róluk, illetve egy kis képet, amin csak fél arcuk látszik. Ez azért tetszik, mert teret ad a fantáziámnak. Villan a zöld szem és a fekete haj, még sincs megszabva teljesen, hogyan is képzeljem el magamnak Silját. 

A témaválasztás és a helyszín tetszetős, nem jön szembe minden második blogon, és ez az, amit nagyon nehéz ebben a szférában. Maiev és Luna, a két író Finnországba helyezte a cselekményt, és nem középiskolásokat (végre!), hanem egyetemistákat tett meg főszereplővé. Van nekünk egy Silja nevű leányzónk, Aleksi nevű fiúnk, na meg a kissé befordult Lukas-unk, és az elsőre naivnak tűnő amerikai cserediákunk, Lucy. Több főszereplő egyelőre nincs is, és ez szerintem nem baj. Mert négyükkel viszont abszolút tudok azonosulni, mindannyian kedvelhetők valamiért. Azt nem is mondtam: Silja, Aleksi és Lukas egy családként élnek, a lány és a fiúk mozaikcsaládként kerültek össze évekkel ezelőtt, miután egyedülálló szüleik összejöttek (Lukas és Aleksi édestestvérek). És itt el is értünk az egyik fontos ponthoz. Ugyanis a blogban számos aktuális probléma, élethelyzet megjelenik, szóval nemcsak egy lapos szerelmi sztorit tolnak az olvasó orra elé a tisztelt hölgyemények, akiknek a finn főhősöket köszönhetjük.

Manapság egyre elterjedtebbek a mozaikcsaládok. Gyakori, hogy A anya és B apa nem közös gyerekei együtt kell, hogy éljenek, mert szüleik összekötik a sorsukat egymással. Sokszor A anya és B apa közös gyermekeknek is életet adnak, de ez most nem tartozik ide. De mi van akkor, ha A anya és B apa nem közös gyerekei a tinikor elkövetkeztével másként kezdenek nézni egymásra? Ezt a témát dolgozza fel a blog. Silja ugyanis teljes testhosszal belezúg a félisten mostohabátyjába. De más aktualitás is van, például a társkeresés, azon belül is az internetes társkeresés témaköre. A klasszikus megtévesztés témáját is bevetették a lányok, ami nem is gond, hiszen miért ne nyúljon ahhoz, ami már sok sztoriban bevált, főleg, ha egyedi módon tudjuk alkalmazni, aktualizálva a dolgot.

Ami nagyon tetszik, az az érzelmek leírásának módja. Abszolút át tudom élni Silja szenvedését, mert a leírás belehelyez az egészbe, és nem is akarok szabadulni, megmondom őszintén. Tehát a történet egyedisége mellett a blog legnagyobb erénye a fogalmazásmód. Felüdülés ilyen virtuózul megírt sztorit olvasni. Látszik, hogy az írók már érettebbek, stílusuk is kiforrott. Változatosan alkalmazzák a magyar nyelvet, amiért jár a piros pont, kiscsillag, keksz, amit szeretnétek. Nagyon tudom utálni a káromkodást azokban a történetekben, amik nem indokolják a trágárságot, csak azért röpködnek a bazmegek, mert az menő. Itt is akadnak káromkodások, ámde ezek illeszkednek a szituációkba, pontosan oda valók, az én számat is elhagyná az adott kifejezés akkor és ott. A fogalmazásmód mellett a helyesírás is csillagos ötös, vesszőhibák sincsenek, ez pedig még ritkább a mai blogszférában. Látszik, hogy alapos munka áll egy-egy rész mögött, többszöri átolvasás, csiszolgatás. Felüdülés olvasni.

Ami még nagyon pozitív számomra, az az írók kapcsolattartása az olvasókkal. Ha kommentet hagyok, hamar érkezik rá válasz, szavazóboxok vannak, külön posztban az olvasók véleményének kikérése. Ez is arra sarkall, hogy térjek még vissza olvasni. Ellenben néztem már be olyan blogra, ahol építő jellegű kritikát hagytam, ám semmiféle visszajelzés nem érkezett rá. El is ment a kedvem attól, hogy visszalátogassak oda. Szerencse, hogy a ma tárgyalt blog írói nem ilyenek, reagálnak, és nagyon örülnek minden visszajelzésnek. Öröm hozzájuk kommentelni.

Izgat a szereplők sorsa és a végkifejlet, és biztosan lesznek az én kívánságom nélkül is ilyen részek, de azért el kell mondanom, miket vágynék tudni: valamivel többet Lucy-ról. Aranyos lánynak tűnik, és azt hiszem, én is a Lokis beütésű Lukasra vetném ki a hálómat Aleksi helyett (éljen az elmebeteg ízlés!), szóval mindenképpen szeretnék megtudni többet a hölgyeményről. Remek lenne egy visszaemlékezés Aleksi szemszögéből arra a lányra és a vele való kapcsolatra, akit többször is említ mint szerelmét (?). Nagyon érdekelne egy olyasmi, hogy mi történt akkor, amikor Silja és Aleksi megismerték egymást. Egyből, első látásra szerelem volt a lány szempontjából? Hogy volt? Még tudnám sorolni, mi érdekel, de hát ilyen egy jó történet, elgondolkodtat, és még többet akarsz belőle. ^_^

Egyszóval nagyon igényes, hétköznapi dolgokat (is) boncolgató történetet olvashatunk, amit mindenképpen ajánlok akár a saját korosztályomnak (20 éven felüliek), de azoknak is, akik fiatalabbak. Tudnak mit tanulni. 

John Green: Csillagainkban a hiba

Gondolom, a világ 80%-a már olvasta ezt a könyvet (vagy látta a filmet), de én, ahogy már említettem is, sokszor frászt kapok a nagy hype-pal övezett művektől, és sokszor csalódtam már bennük, éppen ezért mindig halogatom a percet, hogy szembenézzek velük. Így, bár megkaptam októberben a könyvet a születésnapomra, csak most vettem kézbe. Mivel tippem szerint a történetet már mindenki ismeri, ezért annak leírásával most nem tölteném az időt.

A regényt egy nap alatt elolvastam, képes voltam fent maradni éjjel fél 3-ig, csak, hogy ne bántson még másnap is ez a mű. Igazából kavarognak azóta is a gondolataim, és most, hogy ezeket a sorokat írom, sem tudom eldönteni, mit is érzek a könyv iránt.

Mert egyfelől tetszett, hiszen gyönyörű a történet, én nem is számítottam arra, ami történt a fiatalokkal (nyilván nem arra gondolok, ami a legvégén történt, hiszen gyógyíthatatlan beteg fiatalokról van szó – sejthető, hogy mi lesz a vége – sajnos). Persze, naiv és happy end-rajongó énem egy része imádkozott érte, hogy légyszilégyszi, legyen jó a vége, de valahol tudtam, hogy hiába. Mert az élet is ilyen: igazságtalan és szemét, és hiába könyörögsz, magasról tojik rád és arra, amit te szeretnél. Mindnyájunknak tett már keresztbe a sors, kinek így, kinek úgy. Kinek egy súlyos betegséggel, ami felnyitotta a szemét, kinek csak azzal, hogy hiába tanultál sokat a vizsgádra, mégis megvágtak, hogy egy banális példát is hozzak. Szerintem ebben áll ennek a regénynek az erőssége, de egyszersmind pont ezért fáj annyira: mert igazságtalan. Mert egy könyvet többnyire nem azért veszek kézbe, hogy fájjon, ami benne történik. És itt fáj, nagyon, és éppen ez ébreszt rá arra, hogy basszus… Ilyen az élet is. Sokszor sújt le ránk a mocsokságával, és ezzel fáj szembesülni egy regény lapjain. Meg mert ilyen az ember: reménykedünk az utolsó pillanatig, pedig tudjuk, hogy két halálos beteg fiatal felnőttről olvasunk. Mégis keresztbe tett ujjakkal szorítunk.

Tetszett azért is, mert két okos, aranyos, érett fiatalt ismerünk meg, akik tisztában vannak a lehetőségeikkel, mégsem lázadoznak ellene. Sőt, megpróbálják kihozni a legjobbat a hátralévő életükből. Változnak egymás hatására. Hazel kibújik a maga építette falak mögül. Augustus pedig örök optimista, hiába történt vele a múltban, ami történt – nem akarok spoilerezni.

Tetszett azért is, mert végre nem egy nyálas és gusztustalan tinik halhatatlan szerelméről szóló picsogás. Az elbeszélő, Hazel végig tárgyilagos, és még jó, hogy ilyen. Valószínű, hogy aki évek óta szenved a betegségtől, és tudja, a vég előbb vagy utóbb, de bekövetkezik, az valóban ilyen.

Nem tagadom azt sem, hogy az utolsó kb. 40 oldalon konstans folyt a könnyem, és öleltem magamhoz a kispárnát, körülöttem pedig egyre gyűltek a használt papírzsepifelhők. Lehet erre a sztorira rásütni a bélyeget, hogy túl van magasztalva, amivel egyet is értek, mégis megérintett.

Ami nem tetszett, azt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem volt azért akkora katarzis bennem. Nem éreztem azt, hogy most át kell értékelnem az életemet. Természetesen átsuhantak rajtam a gondolatok, hogy igen, becsülni kell az életet, igen, szeretni a családot, szerelmet, amennyire lehet, és a többi. És igen, ha valaha úgy hozza a balsors, hogy én is súlyos beteg leszek, szeretnék olyan méltóságteljes lenni, mint Hazel, szeretném hozzá hasonlóan viselni a megpróbáltatásokat.

De valami érzem, hogy nem oké. Olvastam már olyan könyvet, amiről úgy éreztem, hogy megváltoztatja a világomat, és az pedig (persze volt több is, de témájában ez passzol ide) az Ivan Iljics halála volt. Az a fajta megvilágosodáshoz hasonlatos élmény itt nem volt meg. Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy a legnagyobbnak tartott könyvekhez mérjek mindent, de ez van. A nagy hype miatt valami többet vártam. Az egzisztencialista beharangozás sem tett túl jót: igazából hatalmas újdonságokat nem olvastam, talán a legalapvetőbb életigazságok hangzottak el, amik remekül idézhetők blogokban és a fészbukon, de nem éreztem azt, hogy na, most aztán felforgatták a világomat. 

Egyszóval a könyv nagyon szép, megindító, elgondolkodtató, nem jön hasonló szembe az utcán gyakran. Az író stílusára sem lehet panasz, igazán igényesen ír. Ugyanakkor valami nálam hibádzik, azért annyira nem jó, hogy üvöltő zokogás közepette hangoztassam, hogy a világ legjobb könyve. Egyszóval a körülötte zajló hisztéria szerintem sok egy kicsit. S bennem sosincs ekkora ellentmondás: ha a könyv szerintem jó, azt egyértelműen érzem – mellette persze látom a hibáit is, csak egyszerűen el tudom őket fogadni, el tudok siklani felettük, nem zavarnak. Itt viszont nem ilyen egyértelmű a döntés. Persze lehetséges, hogy éppen ebben rejlik a regény titka J

Mindennek ellenére viszont azt mondom, ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, egyszer mindenkinek el kell olvasnia, mert valószínű, hogy sokakban fog szemléletváltást hozni.

A szerző, John Green

Kami Garcia – Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

Ezt a könyvet még tavaly vettem kézbe, de a regény nagyjából negyedét elég lassan olvastam el. Aztán most viharos sebességgel fejeztem be már nappal ezelőtt. Ennek nagyjából annyi az oka, hogy a végére indul be igazán a történet, a végére válik belőle letehetetlen olvasmány. Az elején csak csordogál, lassan adagolják nekünk az infókat.

A film kapcsán hallottam először az egész sztoriról, de akkor valahogy nem jutottam odáig, hogy megnézzem (pedig Jeremy Irons, Emma Thompson, yááy!). De utólag nem is bánom, lehet, hogy elszúrta volna a könyvélményt. Bár érdekes lenne megnézni most, de van pár szereplő, akit nem így képzeltem el, és ez visszatart (tudom, korlátolt vagyok, de többet adok a saját képzeletemre sokszor, mint a rendezőkére).

Van itt nekünk egy Ethan nevű elbeszélőnk – végre nem egy szenvedő kis tinilányunk! –, aztán itt van Lena, aki új lányként költözik a meglehetősen begyöpösödött amerikai kisvárosba, Gaitlin-be. A furcsaságok hamar gyűrűzni kezdenek Lena körül, ám Ethan-t ez nem igazán zavarja abban, hogy teljes kosaras testhosszával belezúgjon a lányba. Oké, ez eddig nem túl eredeti. De Lena természetfölötti dolgokat művel, ott van a furcsa bácsikája is, Macon Ravenwood, a város kísérteties, évtizedek óta remeteként élő úriembere, akit kb. még senki sem látott. S persze a fiatalok szerelmével indulnak a bonyodalmak, például az, hogy Lenára a 16. születésnapján nagy feladat vár, ami az egész életét meghatározza…

Nos, a nehézkes indulás ellenére kellemes élmény volt a regény, kikapcsolt, a végén izgultam, még el is érzékenyültem egy kicsit. Nem a tipikus, mostanában olyannyira divatos történetet tolják századjára is az olvasók arcába. Igaz, itt sem tudtak elszakadni a különleges vs. átlagos párostól, akiknek már az akadályokat gördít a szerelmük útjába, hogy olyannyira MÁSOK, de aztán kiderül, hogy mégis HASONLÍTANAK, meg amúgy is, A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ. Nagy ívű szerelmet is kapunk, ami mégsem annyira nyálas, mint mondjuk az Alkonyatban. Vagyis az, de valahogy mégsem akarom felvágni az ereimet az idegtől. Persze itt is megvan az a szenvedés, hogy nem lehetnek együtt elvileg, de legalább nem erről szól a könyv háromnegyede. És legalább kiderül többé-kevésbé, hogy miért is szeretik egymást ennyire. Szerintem sok hasonló könyv ezen bukik el.

A könyv stílusa, fogalmazásmódja is rendben volt, nem mondom, hogy hú, de kiemelkedő irodalmiság jelenik meg, de gond sem volt, a szöveg könnyen befogadható volt, de azért mégsem faék egyszerűségű. Több szereplő is szeret olvasni, így sok idézetet találhatunk nagy amerikai szerzőktől – ezért is jár a pirospont.

Egy egész korrekten felépített és kitalált misztikus világot kapunk, nagyjából minden kérdést meg is válaszolnak a szerzők, tehát ez a része nagyon is rendben volt. Egy csomó izgalmas mellékkaraktert is megismerhetünk, jó lett volna róluk többet megtudni, sajnos erre egyelőre nem volt lehetőség, de még van két része a könyvsorozatnak, így a remény még él bennem, hogy többet megtudok Larkin, Ryan, Reece, Del néni és Ridley képességeiről, múltjáról. (Vagy, ha nem, hát éljenek a fanfiction-ök J)

Ha már a szereplőkről kezdtem írni, akkor folytatom is. Ethan alapvetően szimpatikus figura, néha talán kicsit sokat picsog, de aztán ki tudja, talán a férfiak ilyenek, és titokban ők is lelkiznek néha J Tetszik benne, hogy elszánt, és képes szembeszállni az egész világgal – na jó, csak a begyöpi várossal – a szerelme kedvéért. Oh, Rómeó, miért vagy te Rómeó? A filmet azért húzódozom megnézni, mert nagyon nem tetszik a fiú, aki Ethant alakítja. Nem is értem a választást…

Viszont miért van az, hogy a legtöbb főszereplő csaj a hasonló könyvekben idegesítő? Jó, Lena nem volt annyira vészes, de néha megütötte a szintet. Értem én, hogy kamaszlány, és nagy jelentőségű dolog előtt áll a képességei miatt, de… Hajlamos a hisztire (mint amolyan nő, ezt nem tagadom). Sokszor csak úgy elviharzik, és bevágja maga mögött az ajtót, ahelyett, hogy kiállna magáért. De legalább a regény végére ebben fejlődik.

Az abszolút kedvencem Macon volt, nekem kicsit Loki jutott eszembe róla. Mindig kifogástalan ruházat, hűvös, megsemmisítő stílus, izgalmas képesség, hm. Róla szívesen elolvasnék akár egy külön regényt, amely az előtörténetét meséli el.

Linket, Ethan legjobb barátját is szerettem, mindenkinek kell egy ilyen társ maga mellé, hiszen a srác mindenben Ethan mellett áll, még a suli kegyetlen hierarchiájával szemben is.

A főgonosz nekem nem volt elég epic. Alig tudtunk meg valamit a képességeiről, a jelleméről, az indokairól, hogy miért fordul Lena ellen – bár ezt még érteni is véltem. Az egyetlen epic húzása az, amikor kiderül, hogy hogyan is rejtőzött egészen addig. De semmi gond, úgyis visszatér a folytatásokban, valószínűleg megtudunk még róla eleget…

Összességében tehát szórakoztató, érdekes sztorit kapunk, amit sikerült úgy megírni, hogy többé-kevésbé mentes legyen a legnagyobb közhelyektől. A szereplőket is többnyire sikerült megtölteni élettel, nem üres papírmaséfigurákat tolnak az arcunkba, akit képzelj el, ahogy akarsz. Egyszóval ajánlom, ha egy kis kikapcsolódásra vágytok! J

Olvasta valaki a könyvet? Hogy tetszett nektek? A szereplőkről mit gondoltok?

                                                                                                                                                                                   

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Ezzel a könyvvel teljesítettem a 2015-ben elolvastam kihívást, méghozzá a 6. pontját: egy könyvet, aminek szerzője még nincs 30 éves. Nos, ez a tavasszal érvényét fogja veszíteni, de úgy vettem, hogy belefér, Leiner Laura ugyanis jelenleg éppen 29 éves. Keveset olvasok fiatal szerzőktől, főleg magyaroktól.

Leiner Laurával talán tavaly vagy tavalyelőtt ismerkedtem meg, s bár nem az én korosztályomnak ír, úgy gondoltam, leendő tanárként muszáj ismernem az ifjúsági irodalmat, hiszen jól jön, ha tudok majd mit ajánlani a diákoknak a mumusnak kikiáltott kötelezőkön kívül. Egyáltalán nem bántam meg, hogy befaltam a Szent Johanna Gimi sorozatot, sőt, megmondom őszintén, nagyon tetszett. Remekül érzékeltette a kamaszok lelkivilágát, ami nem változott sokat azóta, mióta én voltam tini =) A Bábelt is olvastam, de bevallom őszintén, az már nem tetszett annyira.

Sajnos a mai posztom főszereplője, az Akkor szakítsunk sem. Nem ütötte meg nálam a SzJG színvonalát. Nem tudom, talán a futószalagon érkező könyvek miatt van ez így? Mindegy is, nem az okokat keresem, hanem leírom a véleményemet. A sztori ebben az esetben csupán 24 órát mesél el – néhány kitekintéssel pár nappal korábbi eseményekre. Lia és Norbi karácsonykor szakítottak, mégis kénytelenek együtt tölteni a szilvesztert. De vajon hogyan lehet bulizni így? Alig valami történik, és mégis sok minden.  

A fogalmazás könnyed, laza, mint ahogy már a fiatal írónőtől megszokhattuk. Tetszenek az utalások az ifjúság dolgaira (ez most úgy hangzott, mintha én vénasszony lennék :D Mivel még mindet értettem, úgy veszem, hogy nem vagyok az :D ). Tehát a történettel, az alapötlettel sincs probléma. Voltak vicces helyzetek, az egész összességében szórakoztató, könnyed kis olvasmány volt, merem ajánlani a fiatalabb korosztálynak, elvégre nekik szól.

Amivel nekem problémám volt, azok a szereplők, azon belül is a főszereplőnk, Lia. Ilyen idegesítő kiscsajt még nem láttam, na, pedig a SzJG-ben is ott volt Reni… De Lia bőven túltett rajta. Értem én, hogy direkt ilyen jellem: mindig az övének kell lenni az utolsó szónak, és eléggé önző is, mondjuk ki. De miért ír meg valaki ennyire idegesítő karaktert, majd teszi főszereplőnek? Nem igazán csodáltam, hogy Norbi szakított vele (ez is állandó vita közöttük, hogy ki szakított kivel). Nem lenne ezzel gond egyébként, de Liában nem igazán találtam jó tulajdonságokat sem, amelyek ellensúlyozhatták volna a rosszakat.

Lia „barátnője”, Eszti is megéri a pénzét. Idegesítőbb, mint Lia, holott az már nagy szó. Eléggé furcsának találtam az ő barátságukat, meglehetősen felszínes szaga volt a dolognak.

Viszont aki nagyon szerethető, és lényegében engem, a korosztályból kinőtt olvasót képviselte, az Lia bátyja, Szili, aki azt a megtisztelő feladatot kapja, hogy szilveszter éjjelén fuvarozhatja húgát és barátait. Szili bölcsész (pacsiii), eléggé antiszociális tud lenni és nem szeret partizni (pacsiii), és már most generációs különbségeket mutat (pacsiii – néha), pedig csak 22 éves, húga pedig 17. Rajta nagyon jókat szórakoztam, szuper karakter. Norbi és Csabi is nagyon szerethetők, bár Norbiról szerettem volna többet megtudni.

Emberi kapcsolatokat tekintve Lia és Szili igazán jó testvérek, és közöttük éreztem valódi kötődést, segítőkész szándékot a másik irányában. Norbi és Csabi is érezhetően sorközösséget vállalt, ám ezt nem igazán fejtette ki Leiner Laura, érthetően azért, mert a fiúk hivatalosan nem lelkiznek, ugyebár. Eszti és Lia barátságáról pedig már beszéltem…

Összességében azt mondom, nem volt ez rossz, azzal sincs gond, ha valaki főhősnő létére önző és makacs, de azért nem ártott volna pár jó tulajdonság. Az SzJG-ben még Reni, a legidegesítőbb karakter is szerethető volt, együtt tudtam vele érezni, itt viszont sajnos ez nem volt meg.

Hiába szóltam le viszont több ponton ezt a regényt is, mégis elolvastam egy nap alatt (épp szilveszterkor, mert Szilihez hasonlóan utálom ezt a napot, és még beteg is voltam, így otthon ültem, és ezt a könyvet olvastam). Szórakoztatott is, igényes is volt, ami mindenképpen fontos a mai világban, ahol a polcokat igénytelen fércmunkák lepték el, amelyekben hemzsegnek a helyesírási hibák, szóismétlések, rémes pongyolaságok. Még azonosulni is tudtam az egyik szereplővel, ami még az SzJG-nél sem volt meg. Minden hibája dacára tehát egy aranyos, szerethető kis könyv ez, ami nem tartozik ugyan Laura legjobb művei közé, mégsincs vele semmi eget rengető gond. No, persze Lia személyét átgondolnám a helyében, de lehet, hogy csak engem dühített ennyire.

Érdekelne, ha már olvastátok: ti hogyan vélekedtek Lia (és a többiek) személyéről? Tetszett a könyv? Milyen Leiner Laura többi művéhez képest? 

Itt pedig a csinos írónő 

George R. R. Martin: Varjak lakomája

Nos, ezennel kipipáltam a 2015-ben elolvastam lista 1. pontját: egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal. Nem is tudom, talán 900 valahány oldal, plusz a függelék.

Imádom a fantasy-t, nagy Tolkien-rajongó vagyok, ennek ellenére a Trónok harcával először a sorozat kapcsán találkoztam. Be kell vallanom, annak idején azt mondtam: hú, itt egy jó új sorozat, kosztümös, meg még Sean Bean is, hmm. Aztán valami sokkal többé nőtte ki magát nálam a dolog. Az első résszel kezdődően rajongó lettem. Nem tagadom, néha kegyetlenül utálom az egészet :D Nem véletlenül készülnek sorozatosan a mémek arról, hogy Martin mindenkit megöl, aki a rajongók szívének kedves… 

Viszont csak most ősszel döntöttem úgy, hogy elolvasom a könyveket is. Fel is faltam az első hármat, most december végén kaptam elő a Varjak lakomáját. Az első három rész is nagyon tetszett, mert írói szempontból iszonyatos teljesítmény, hatalmas fantáziára vall, a fogalmazásmódja is lenyűgöz és inspirál. De valamelyest befolyásolta az élményemet az, hogy már láttam a sorozatot. Tudtam, mi jön – annak ellenére, hogy sok minden van másként, mint a sorozatban. Tehát lehengerlő meglepetések nem feltétlenül értek, sőt, beleestem az adaptáció vs. eredeti mű összehasonlítgatásának kelepcéjébe.

Viszont a negyedik rész esetében ez nem érvényesült, ezért ez a kedvencem eddig, legalábbis így, friss élményként visszatekintve rá. Kíváncsian várom, hogy milyen élmény lesz úgy nézni a sorozatot, hogy már olvastam a kötetet.

Szubjektív véleményemként elmondhatom, hogy ki nem állhatom Jont és Daenerys-t (elnézést mindenkitől). Na, szerencsére ebben a kötetben velük egyáltalán nem találkozunk. Brienne, Samwell, Sansa, Arya, Cersei, Jaime fejezeteit olvashatjuk (plusz Cersei kapcsán a Tyrellekről is bőven kapunk infót), illetőleg a Greyjoy és a Martell ház jeles tagjait. Olyan szintű politikai spekuláció folyik itt, kérem szépen, hogy néhol leszállt a fejem a nyakamról, és csak próbálkoztam nyomon követni a szövevényes szálakat. Nem fogok spoilerezni, de különösen tetszett, hogy még inkább hangsúlyozták a női vonalat – mondhatnám úgy is, hogy a női emancipáció áll a regény egyik fókuszpontjaként. Erős asszonyokat ismerhetünk meg – na nem kell megijedni, nem vagyok feminista, csak jól megírtak a női karakterek, s együtt lehet velük érezni, érteni a motivációjukat.

Egyre inkább húzok a Martell ház felé. A Lannister-eket nagyon szeretem (Cersei-t nem), ők is hozták a formájukat. De a Martell família nagyon izgalmas számomra, a bosszúvágy Oberyn iránt, a lobbanékonyság, no és az, hogy kiderül, ők is hátsó szándékkal közelítenek, mint jóformán mindenki ebben a könyvben. Továbbra is él tehát, hogy senki sem fekete vagy fehér.

Hiányoltam a Greyjoy-szálból Theont. Na, nem mintha annyira szeretném, de furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy vajon mi van vele. A sorozatban nagyon szerettem a Ramsay vs. Theon szálat, alig várom, mi lesz a könyvben, de ha jól tudom, ezzel várnom kell addig, míg kézbe nem veszem a Sárkányok táncát.

Szomorúságban sem volt hiány, meghalt egy kedvencem és egy másik, akit mostanra kezdtem éppen megkedvelni, valamint valaki, akit megkedveltettek velem, de el is vették hamar. Talán tényleg igaz, hogy Martin figyeli a rajongókat, és amint kezdesz megszeretni valakit, kinyírja lélektelenül :o. Az író nagyon ért a lelkem megtiprásához, zokogtam a hitetlenségtől, azután a szomorúságtól, miután felfogtam, mi történt.

Hogy a kedvenceimről is ejtsek pár szót: Jaime karakterfejlődése igazán bámulatos, folyamatosan igyekszik kitörni a rá aggatott szerepből. Doran Martell-t egyik percben nagyon utáltam, azután a homlokomra csapva értettem meg, milyen ember is ő valójában. Legnagyobb kedvencem, Lord Baelish szerepelhetne többet is, és most már egyre kevésbé tudom nyomon követni a szándékait és a terveit, de hát ez ettől szép, hogy is nézne ki, ha ki tudná őt ismerni a legnagyobb rajongója, nem igaz? 

Azt hiszem, a kedvenceimről nem tudok több szót ejteni, hiszen a másik brigád csak az ötödik kötetben köszön vissza: Tyrion, Ser Jorah, Daario Naharis, Stannis Baratheon.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon tetszett a könyv, egy percig sem untam, több szálnak is pont olyan helyen lett vége, hogy majd’ megöl az izgalom: mi lesz ezután? Úgy éreztem, hogy a terjedelme ellenére nincs egy fölösleges mondata sem. A fogalmazásmód, a történetvezetés ugyanolyan csillagos ötöst érdemel, mint az eddigi kötetek során. Egyre bontakoznak ki a főbb szereplők, egyre inkább komplexek a jellemek, nehéz egészen egyszerűen utálni valakit, mert betekinthetünk a lelkébe, s máris meggondoljuk a dolgot.

Most már csak a kedvenceimet féltem, s kíváncsian várom, hogy vajon Mr. Martin életben hagyja-e őket (és remélem bőszen, hogy Lord Baelish lesz egész Westeros ura a végén, háhá). 

S a szokáshoz híven íme egy kép a Sátá Mesterről :)